A kerület „kölni dómja”

A Heinrich István utcában meredező vasbetontákolmány, ez a világvégi, posztnukleáris emlékműszerűség, ha teljesen felépült volna, a két világháború közti katolikus egyház egyik legérdekesebb temploma lehetett volna. A tervező a szinte vakmerően modernista építész Molnár Farkas volt, aki bauhausabb volt a Bauhausnál, majd élete végén buzgó katolikusként „pápább a pápánál”. A ma is látható rom a magyar építészettörténet különös jelensége és e zseniális alkotó ellentmondásos szellemének emléke is egyben.

Magyarországon az 1930-as években egyszerre két felekezet is bibliai múzeumot fundált. A reformátusoknál Csia Lajos tanár készített maketteket az újszövetségi történet szent helyeit őrző épületekről (ma a Ráday-gyűjteményben találjuk), katolikus oldalon pedig egy ferences páter, a magyar szentföldi biztos, Majsai Mór buzgólkodott az 1936-ban, a Heinrich István utcában megnyitott Magyar Szentföldi Múzeum létrehozásán. Majsai szándéka — holland és amerikai példák nyomán — a harmincas években végig egy nagy, tulajdonképpen a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika mintájára elképzelt templom létrehozása volt. A kigondolt épület lényege az volt, hogy a 21 legfontosabb szentföldi kegyhely másolataként 21 kápolna vesz körül egy nagy központi teret a Szent Sírnak szentelt főoltárral, amely mellett az Utolsó vacsora és a Golgota kápolnái kaptak volna kiemelt építészeti megfogalmazást.

A Szentföld-vonzalom hullámai a harmincas években, a XIX. század végét követően, megint magasra csaptak Magyarországon, az 1938-as Szent István-év pedig különösen jó alkalom volt, hogy Majsai terve megvalósításához kezdjen. A kor egyik legnagyobb tehetségével, a kiváló budai villákat és társasházakat tervező Molnár Farkassal terveztette meg a szentföldi kegyhelyek másolatát magába foglaló építészeti együttest.

Az ekkor 40 éves Molnár Farkas már sok mindenen keresztülment: volt vörös katona, a weimari Bauhaus egyik kimagasló hallgatója, Kassák szerkesztőtársa a bécsi emigrációban, és a modern építészet nemzetközi szövetségének, a CIAM-nak a magyar szakosztályát vezette. 1938 áprilisában azonban a Magyar Mérnöki Kamara egy 1932-es kiállítást ürügyként felhozva törölte tagjai sorából. Molnár megélhetése bizonytalanná vált, a kivándorlás gondolatával foglalkozott. Levelet írt Walter Gropiusnak, a Bauhaus irányítójának Amerikába, amelyben egy esetleges ottani letelepedés esélyei iránt érdeklődött. Mivel azonban kitérő választ kapott egykori mesterétől, alámerült a hazai vizekbe és úgy járt, ahogy nagyon sok építésztársa akkor és ma is: elkezdett társadalmi kérdésekről képzelegni, ami neki sem állt túl jól. A Bajcsy-Zsilinszky Endre körül csoportosuló népi írók és nemzeti radikálisok, majd az Országépítés című rövid életű folyóirat szerkesztésébe bekerült zavaros fejű reformerek között fejtette ki az ország újratervezésére vonatkozó nézeteit. Úgy lett a tervezéses diktatúra híve, hogy elutasította a marxizmust, de diszkréten lényegtelennek minősítette a földtulajdon kérdését. Neki sem ártott volna megfogadni, hogy „a suszter maradjon a kaptafánál!”

A Magyar Szentföld-templom viszont építészeti remekmű, a két világháború közti magyar architektúra egyik főműve lehetett volna, ha abban a formában megépül, ahogyan először papírra vetette a mester, és amelyről egy makettfotó ad képet. Egy központi, ovális tér körül, amelyet fantasztikus elliptikus kupola fedett volna, helyezkedtek el az egyes szentföldi objektumok stilizált másolataiként kialakított kápolnák. A kupola alatti falmezőt végig apró négyzetes ablakok törték át, amelyeken a beszűrődő fény mintegy elemelte volna a hatalmas fél tojást formázó fedőt az épületről, és a zarándokok térélményét feltehetően valószínűtlenné fokozta volna.

Szinte magától értetődő természetességgel olvasztotta volna egységes, organikus egésszé ez a nagyvonalú központi épületrész a sok kis építészeti idézetet, a körben sorakozó kápolnákat, és úgy külső megjelenésében, mint belső térhatásában harmonikus alkotást hozott volna létre. Ezen a terven az is érezhető, hogy a zarándoktemplomokkal szembeni fő elvárásnak is meg akart felelni: a dinamikus templomtérrel megteremtette volna a tömegek körbemozgatásának lehetőségét is.

Szólnunk kell itt az építész őszinte elhivatottságáról: 1938-as palesztinai útja során, 30 nap alatt 24 szentföldi zarándokcélpontot — köztük több felméréstechnikailag rendkívül bonyolult barlangodút — mért föl olyan pontossággal, hogy azután itthon e vázlatai alapján meg tudta tervezni a kápolnasort.
Molnár saját elgondolását, a kegyhelymásolatokból előálló rendkívül heterogén halmaz egységbe foglalásának nagyszerű teljesítményét ilyen szerényen írta le 1941 decemberében: „A változatos stílusjelenségeket és sokszor stílustalanságokat indifferens térhatással és modern külső megjelenéssel foglalja össze a tervező.”

A tervezéstörténetben azonban ekkor egy kis fordulat állt be: egy 1941 júniusában, a ferencesek által közzétett másik maketten Molnár az épület homlokzatára is kiterjesztette az idézéstechnikát, és a főhomlokzat addigi nagyvonalú modern megfogalmazását a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika bejáratának bárgyú másolatával cserélte fel. Hogy ez utóbbi a páterrel való alku eredménye volt-e, vagy a tervező önszántából tért le a megkezdett útról, nem lehet biztonsággal eldönteni.

Az építész Budapest ostromakor vesztette életét 1945 januárjában. A háború után a templom középrésze, a karcsú oszlopokkal tagolt nagyszabású tér körítőfalai — a kulisszaszerű bejárati építmény nélkül —, valamint a kápolnák nagy része készen álltak, csupán a kiváló mérnök, Menyhárd István által megszerkesztett kupolát kellett volna megépíteni. Erre azonban a kivitelezés 1949-es leállítása miatt már nem került sor. Maradt a torzó, amelyben az 1960-as években Veszprémi Imre szobrász alakított ki műtermet, majd 1974-ben a Fővárosi Levéltár rendezkedett be.

Amikor a 90-es évek végén ebben a levéltári épületben először jártam, úgy éreztem, mintha Tarkovszkij Stalkerébe csöppentem volna: esett az eső, a lefedetlen, lomtároló udvarként használt középrészt felverte a gaz, az értelmüktől megfosztott vasbeton elemek málladoztak körben az épületen, az oszlopsorba buherált földszintes tákolmányban voltak a raktárok és a kutatóterem, mindenhol összevissza elhelyezett és elhagyatott tárgyak, és mindennek a tetejébe az íves folyosón egy farkaskutya rohangált fel-alá.

Nem tudom, mi lesz a sorsa ennek az épületnek, de ha valaha megkísértett egy félbehagyott műemlék befejezésének történelmietlen gondolata, akkor e II. kerületi „kölni dóm” kapcsán nagyon.

Rostás Péter