Pillantás a városra – századokkal ezelőtt

A budai Vár látképe a hajóhíddal az 1840-es években

Az efféle merengés során szerencsére nemcsak a képzeletünkre hagyatkozhatunk, hanem sokféle régi, képi ábrázolás és városleírás is emlékezetünkbe idéződhet. Most egy újabbal gazdagodott a várostörténeti irodalom: a közelmúltban jelent meg a Polar Egyesület kiadásában, Kertész Judit fordításában a meséiről híres H. C. Andersen útleírása. A nagy dán mesemondó – ahogy az Masát András kötethez írt tanulmányából kiderül – összesen harmincszor járt külföldön; szinte mindig utazott, sőt, sosem volt hagyományos értelemben vett igazi otthona. Amit látott, színes útleírásokban meg is írta. Sokszor keresett fel neves művészeket, a kulturális élet képviselőit: ez különösen érdekelte.

Andersen 1840-ben is nagy útra szánta el magát: célja az volt, hogy eljusson a misztikus Keletre, Törökországba. Útja 1840. október 31-től 1841. július 22-ig tartott, Koppenhágából elindulva Németországon, Olaszországon, Máltán, Görögországon keresztül Törökországig. Visszafele a Dunán hajózott fel, majdnem egy hónapon át, amiről szintén beszámol könyvében. Nem volt könnyű utazás ez, hisz egy jókora szakaszon a környéken tomboló pestisjárvány miatt karanténba kényszerült – 2020 óta már mi is pontosan tudjuk, ez mit jelent... A helyzet ugyanakkor nem szegte kedvét, hogy beszámoljon szerb népmesékről, idézzen magyar népmondákat, folyamatosan tudósítson megfigyeléseiről, benyomásairól.

Számunkra, elmerengve a múlton, mégis csak az a legérdekesebb, amit a korabeli, 1841-es Pestről és Budáról ír. Költői kép ez, melyben a város sokszínűségről, a színházi életről, Pest Bécshez fogható jelentőségéről számol be. „Magyar dendik, kereskedők, zsidók, görögök egyaránt, katonák és parasztok nyüzsögnek mindenfelé. A Szent Medárd-napi vásár ideje van” – írja. Pár nap is elég volt neki, hogy bennfentesként tudósítson a legdivatosabb magyar írókról, a színházi előadásokról, az úri körökben tett látogatásairól; no meg a „szégyentelenül” magas szállodai árakról. Említi Széchenyit is, mint a fővárosi társaság központi szereplőjét, és ha már a Dunán hajózik, bemutatja Széchenyi Vásárhelyivel közös vízszabályozási terveit.

A kis részletek is megragadják figyelmét, leírását olvasva valóban ott érezhetjük magunkat a városban 180 évvel ezelőtt. „A magas, zöldellő hegyoldal alatt, a folyó túloldalán, apró, ám annál tarkább házak sorakoznak, néhány utca felkapaszkodik a meredek hegyoldalra is. Ez Buda, Magyarország fővárosa. A vár, a magyar Akropolisz fehér falai buja növényzetű kertek fölé magasodnak. A két várost hajóhíd köti össze. Minő tolongás, tülekedés! A híd erősen inog, ahogy a kocsik átdübörögnek, a katonák átmasíroznak rajta, szuronyuk csillog-villog a napsugárban; egy szegényes zarándokcsoport körmenete épp most ér a híd közepére; a kereszt szikrázik kezükben, énekük idáig hallatszik. A folyó alig látszik ki a hajók és kisebb vízi járművek sokasága alól.” Ünnep van épp, pünkösd. „Zeneszó harsan, egy csapat evezőscsónak tart fölfelé a folyón, mindegyiken tucatnyi magyar lobogó, a parton nyüzsög a sok ember; vajon miféle menet lehet ez? A csónakok legénysége csaknem mezítelen, de a fején mindegyiknek ott a háromszínű sapka. Szól a muzsika, a zászlók lobognak, az evezők szelik a habokat! Mi lehet ez? Egy kisasszonyhoz fordulok kérdésemmel, aki szintén a parádét nézi, és ő elmondja, hogy egy katonai úszóiskola tagjait látjuk, tisztek és kadétok, akik lefelé a folyón versenyt úsztak a Szent Gellért-hegyig, de mivel árral szemben nehéz úszni, a visszautat fellobogózott csónakokon, zeneszó kíséretében teszik meg; mily szép, különös szokás!”

Carl Vasquez 1837-es rajza a türbéről

Tud az 1838-as árvízről is, de azt írja: „Nyoma sincs már sehol az árvíz pusztításának; minden ház újjáépült, minden szebb és pompásabb, mint volt”.
Mégis a legkedvesebb kis epizód a mai II. kerületiek számára, hogy a távoli, misztikus Kelet utolsó bástyájaként romantikus képet fest a budai oldalon megbújó ősi iszlám zarándokhelyről, a Gül Baba türbéről is. „De mielőtt újra útra kelnénk, sétáljunk át a budai oldalra, Gül baba sírjához a Császárfürdő mellett; Keletről, az ódon Sztambulból hoztuk Mohamed zöld lobogójának üdvözletét a török szentnek! Vajon ki az odabent, aki arccal leborulva fekszik a kövön? Nemez süvegét mélyen homlokába húzta; nem őt láttam vajon körbe-körbe forogni Perában a mevlevik között? Egy dervis! Idáig gyalogolt hegyen-völgyön, pusztaságokon át, egy idegen nép keresztény városába! Most ért véget zarándokútja, ennek emlékére a falra akasztja tarka, festett fából készült szablyáját, újra arcra borul, úgy mormolja: »Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája«! Alkonyodik. Lenyugodott a hatalmas, vörös napkorong; Kelet fia csöndben elsétál a sírhanttól a kis erőd legtávolabbi bástyájához, hogy egyedül lehessen; fejét lehajtja, újra elmond egy imát. A hétköznapi halandó a távolban áll, az idegen vándor után néz és gondolataiba merül; jól tudja, e helyen nem békések az éjszakák; éjfél előtt egy órával egy nyughatatlan szellem vágtat ide, egy török óriás; vállára veszi a legnagyobb ágyút, és körbejárja az erődöt; amikor tizenkettőt üt az óra, helyére teszi a fegyvert és eltűnik. Vajon ezen az éjszakán szót vált majd egymással az élő és a holt? Csönd honol a bástyán és a kicsiny sírkamrában, ahol Gül Baba alussza örök álmát.”

Viczián Zsófia