Hanna – Gyilkos természet

Most már ezt is tudjuk, hála a Vágy és vezeklés illetve a Büszkeség és balítélet adaptációiért sokat dicsért (és A szólista című mellétrafálásért megérdemeltem elmarasztalt) Joe Wright új filmjének. Bizony, bizony, a tinédzserkori fájdalmak (Ki vagyok? Mi vagyok? Mi végre is jöttem e világra?) és a hormonok dúlása nem kíméli a címszereplő hősnőt, aki a világtól elzárva, egy apaszerű vadonlakó rigorózus nevelési elvei szerint éli zsenge ifjúkorát: halászva, vadászva, változatos küzdősportokat űzve, mesekönyvet bújva. Mi sem természetesebb! A mesei vonalnak (azon belül is a Grimm testvéreknek) még lesz szerepe a filmben, ámbár az azért elég hamar kiderül, hogy mire megy ki a játék, és ebben a játékban sem a Grimmeknek sem senki másnak nem osztottak lapot. Wright filmje ugyanis egyes-egyedül az eredetieskedésről akar szólni; teszi-veszi magát, mint a tavaszi-nyári thriller-kifutók egyik érdekesen felöltöztetett modellje, akire egy művészi hajlamait kiélő designer mindent ráaggatott, amit csak a padláson talált. Maga a film ennél is nagyobb képzavar; mentségére annak is készült, egy „oh, de művészi, oh de európai érzékenységű” képzavarnak (annak egyébként meglehetősen élvezhető), mely olyan földi dolgokkal, mint épkézláb történet, nem vesződik. A Chemical Brothers zenéjére Hanna körbefutja a fél világot (nyomában komikusan festő pribékekkel), s hol öl, hol meg kamaszodik, ahogy azt már csak a gyilkolásra programozott vadócok szokták. Mindezt pedig olyan díszletek közt, olyan koreográfiára teszi, melynek láttán trendőr legyen a talpán, aki nem gyengül el. 
E.K.
Rendező: Joe Wright, főszereplők: Saoirse Ronan, Cate Blanchett, Eric Bana.