A baj van a gyerekkel...

 Elsőként Csere István, az Ökumenikus iskola igazgatója köszöntötte a hallgatóságot. Mint mondta, az iskola 25. születésnapja alkalmából programsorozatot rendeztek, amelynek keretében a tanév végéig minden hónapban várják az érdeklődőket valamilyen rendezvényre. – A kilencvenes évek elején a zugligeti cserkészetben ismertem meg Ferit, aki akkor még teológiára járt. Feltűnt, hogy milyen könnyen szót ért a fiatalokkal. Előadásaira ma már ezrek kíváncsiak, hiszen mindig továbbgondolásra méltó fontos kérdéseket feszeget – mondta.

A mentálhigiénés szakember, Feri atya korunk egyik legnépszerűbb magyar katolikus papja, személyes példákkal színesített előadásaira fiatalok és idősek egyaránt kíváncsiak. Az Ökuban hallgatóságával együttgondolkodva elemzett konfliktusos nevelési helyzeteket. Ha mondandója úgy kívánta, csecsemővé vagy dühös apává változott, de könnyedén színpadra állított többszereplős jeleneteket is.

A család és az iskola működéséhez is különlegesen sok energiára van szükség

Pál Feri atya a család és az iskola lényegét is megfogalmazta. Mint mondta, mindkettő bonyolult, élő rendszer, amely akkor tud fennmaradni, ha elegendő energiához jut. A Föld is ilyen rendszer, amely többek között a Naptól nyer energiát. Ezek a rendszerek energia nélkül a szétesés felé tartanak. A család és az iskola működéséhez is különlegesen sok energiára van szükség. Ha nincs, elvesztik egyensúlyukat, és tagjai nem fogják jól érezni magukat benne. 

A család kiindulópontja a házasság. Az atya szerint az esetek többségében a szerelmesek nagyfokú naivitással állnak az oltár elé, és csupán azt fogadják meg, hogy „igen, megtalálták azt, aki őket életük végéig szeretni fogja”. Sokan azt hiszik, hogy akkor élnek jó kapcsolatban, ha az működik magától, és nem kell bele energiát fektetniük, hiszen a nagy ő minden érzésüket, gondolatukat kitalálja. Ez az „ártatlanság” a magzati és kisgyermekkorból fakad, a szeretet alaptapasztalatából, amely elevenen él minden emberben. A csecsemő alapélménye, hogy szavak nélkül is kitalálják vágyait. Felnőttként azonban nem szabad a gyermekek eszköztárát alkalmazni, mert ha így teszünk, kudarcra ítéljük önmagunkat. Egy élő rendszer számára csak felnőttként tudjuk biztosítani az egyensúlyához szükséges energiát.

Ezután a gyerekekre tért át. Szerinte nekik nem pedagógiai módszerekre, nem elvekre, nem pszichológusra, hanem a szüleik által adott biztonságra van szükségük. Többségük szorong az iskolai feladatoktól:

– Vegyünk egy túlmozgásos gyereket, amilyen én is voltam. Mozgással és kapcsolatkereséssel oldottam a rossz érzéseimet. Nem elég, hogy a gyerekek szoronganak, de az anyukák is, amiért a gyerekük szorong. Ennek pedig rendszerint az a következménye, hogy ráripakodnak szemük fényére, aki érzékeli a bántó hangnemet, érzékeli, hogy nem felel meg, ezért még jobban szorong majd, és még kevésbé teljesít jól. Jöjjünk rá, hogy nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel! Mellészegődött. Egy felnőtt akkor jár el korrekt módon, ha megőrzi a lelki egyensúlyát, és hatékonyan használja „érzelmi önszabályozóját”. Ha rátámad a már egyébként is bajban lévő gyerekre, akkor nem a gyerek, hanem a saját szükségleteit fogja kielégíteni, így nyeri vissza elvesztett egyensúlyát. A gyerek azonban biztosan nem „javul meg”. Neki ugyanis nem nevelésre van szüksége, hanem olyan személyre, aki oltalmazza, és kifejezi, hogy örül neki, hogy ő létezik. Ez tudja oldani a szorongást, nem a „szaktudás”. 

Az atya szerint a felnőttek többsége azt gondolja, hogy a nevelés az, ha a gyereket úgy formálja, hogy ne idegesítse őt, vagyis saját érzelmi egyensúlyát hatalmi eszközökkel tartja fenn. Nem nevezhető nevelésnek az sem, ha a gyereket túlzottan elkényeztetik, hiszen az sem szolgálja az ő igényeit. A nevelés lényege az, hogy megértsük a gyerek hosszú távú szükségleteit, ezekre ráhangolódjunk, és biztosítsuk őket számára. Ehelyett általában a gyerekben próbáljuk szabályozni azt, amit magunkban nem tudunk: a haragunkat, a bűntudatunkat. Mindezt nem azért tesszük, mert rosszak és önzőek vagyunk, hanem sebzettségből.

A gyerekek, a szülők, a pedagógusok és a pszichológusok is túlterheltek

Visszatérve a hatalmi eszközökkel történő kommunikációra, az a felnőttek között is gyakori. Az igazgató leteremtheti a szülőt, amiért rosszul viselkedik a gyereke, a pedagógust megfeddheti a pszichológus, amiért nem tudja kezelni a diákjait, vagyis létrejön egy olyan rendszer, amelyben egyre nő a szorongás mindenkiben. Mindez nem csoda, hiszen a gyerekek, a szülők, a pedagógusok és a pszichológusok is túlterheltek. Ahhoz, hogy egyensúlyban tartsák magukat, lefelé „ütnek”, amitől aztán senki sem érzi jól magát. 

Feri atya ezután elmesélte, hogy egy vietnami pszichológus milyen meglepő dologra lett figyelmes kutatásai során. A szakember a túlterheltség tüneteit vizsgálta, először menekülttáborban élő gyerekeken, majd egy angol iskola középosztálybeli diákjain. A teljesen eltérő helyzetben lévő fiatalok ugyanazokat a tüneteket produkálták. Például kényszeres cselekvéseket végeztek, agresszíven viselkedtek. Rájött, hogy nemcsak az egy alkalommal érzékelt nagy stressz válthat ki ilyen tüneteket, hanem a folyamatosan fennálló kisebb mértékű iskolai és otthoni stressz is. Milyen negatív hatások érhetik a gyereket? Ártalmatlannak tűnő dolgoktól is feszültté válhatnak, így például a túl sok tárgytól vagy a túl sok információtól, ami egyébként a felnőtteket is stresszeli. Hiába van több száz játéka egy gyereknek, nem fogja magát jól érezni tőlük, mint ahogy a tévében látott játékok sem derítik jókedvre, ha megkapja őket, ugyanis a felnőttek, az apa és az anya figyelme és szeretete nélkül azok is csalódást okoznak. 

Mindennap tegyünk valamit magunkért

Hogyan lehet valaki jó szülő? Hangsúlyozta, az is nagyszerű, ha valakinek sikerül elég jó szülőként helyt állnia. Ehhez pedig arra van szükség, hogy mindennap tegyünk valamit magunkért. Vegyük észre és fedezzük fel a saját értékeinket, próbáljuk meg megérteni, becsülni és emberszámba venni magunkat. Legyünk emellett együttérzőek és törődőek önmagunkkal. 

Az előadás végén a hallgatóság kérdezett. Egy szülő például arra volt kíváncsi, mi lehet az oka annak, hogy fia kicsi korától nagyon nehezen kezelhető. Az atya szerint minél kisebb egy gyerek, annál inkább tünethordozó. – Képesek vagyunk azt mondani egy kisbabára, hogy ha végigalussza az éjszakát, akkor jó gyerek, és rossznak nevezzük, ha éjszaka felébred. Ez jól mutatja, hogy a felnőtt igényei, szükségletei szerint ítélünk. A gyerekek sokszor azért alszanak rosszul, mert konfliktusos a szülők közötti kapcsolat, amely kihat a biztonságérzetükre és ezért félnek. – Nem fogják azt mondani, hogy apa, azért félek, mert köztetek a kommunikáció nem elég jó, és nem fogják azt tanácsolni, hogy esetleg térjetek át anyával a „zsiráfkommunikációra” a „sakálkommunikációról”. Viszont rendszeresen sírnak, rosszat álmodnak vagy bepisilnek. A gyerek nem rossz, hanem a meghittség hiányának tünetét hordozza. A felnőttek nem ismerik fel a házassági zavarokat, hanem azt mondják, hogy a gyerekkel kell valamit csinálni.

Egy másik szülő azt szerette volna megtudni, vajon ő jó szülő-e akkor, ha az öt gyereke közül három „jól” működik, kettő nem. Az atya szerint a gyerekek mindig tünethordozók. Vagyis, az a két gyerek, aki „rossz”, azt jelzi, hogy mi nem működik jól a családban. Ha például agresszív, akkor az azt mutatja, hogy a család nem tud mit kezdeni az agresszióval, ezért szőnyeg alá söpri, és nem szembesül az elfojtott érzelmekkel. A szülők nem rosszak, csak még nem ismerték fel, hogy ezzel nekik kell kezdeniük valamit. Nem a gyereket kell megnevelniük, hanem jól működő stratégiát kell kidolgozniuk arra, hogyan kezeljék agressziójukat.

Novák Zsófi Aliz