Diófák Budán: az ősz kincse

De talán a legtöbb diófából van: aki lehajol egy-egy szemért, a séta végére alaposan jóllakhat.

„Lementem a diófaligetbe, hogy gyönyörködjem a zsendülő völgyben, és megnézzem, fakad-e a szőlő, virágoznak-e a gránátalmafák?” – olvashatjuk a Bibliában az Énekek Énekében. A dió Európában szinte mindenütt ismert, bár elterjedésének északi határa éppen a Kárpátok északi vonulatainál van. Az emberiség valószínűleg már a kezdetektől fogyasztotta, minden ókori magaskultúrában van nyoma tiszteletének és használatának.

A diófák a Kárpát-medencében is bizonyosan őshonosak, a honfoglaló magyarok már magukkal hozták a dió ismeretét. Ezt bizonyítja, hogy számos ősi helységelnevezésünk van, amely a dióra utal: például a sokak által ismert Diósd, Diósjenő vagy Diószeg. A történeti források is gyakran megemlékeznek a diófaligetekről: a fának becsülete volt termése és fája miatt is. Mivel jól bírta a nedvesebb, folyómenti területeket is, a folyószabályozások előtt különösen elterjedt volt mindenfelé. (A dió termése úszik a vízen – így valóban messzire eljuthat!) A Felvidék vagy Erdély tájait járva manapság is felfigyelhetünk rá, hogy az utakat hosszan kísérik a diófasorok. De az egész országra igaz, hogy nincs kert diófa nélkül.

A budai hegyek-dombok különösen is kedvező termőhelyet biztosítanak a diónak. Már akkoriban is előszeretettel ültették itt, amikor még nem volt így beépítve a hegyoldal: kinek is kell magyarázni, milyen felemelő érzés (lehetett egykor) a présház előtt, a diófa árnyékában ülve jóféle budai bort kortyolni… De a villák, családi házak kertjébe is dukált egy-egy diófa, amelyet a hagyomány szerint az unokájának ültet az ember. Az unokájának, hisz a magról nevelt diófa csak sokára hoz termést, és növekedése is lassabb. Hagyományosan mégis azokat tartották a legjobb fáknak, amelyeket a varjak „ültettek”, mert ők a nagyobb és a könnyebben feltörhető termésű fajokat kedvelik. Igaz, manapság a varjak már rendszerint a piros lámpánál, az autókkal töretik fel a diójukat.

A dió azért is érzi jól magát Budán, mert kedveli a kicsit nyirkosabb, jó vízgazdálkodású völgyeket – gondoljunk a szomszédos kerületben lévő Diósárokra –, de megél a napsütötte, egykor szőlőt nevelő lejtőkön is. A téli hidegre és a nyári melegre nem érzékeny, de a tavaszi fagyokat nem szereti, mert ilyenkor nyílnak barkái.

A dió sokféleképpen jelen van a kultúránkban: a kereszténységben Jézus születésének szimbóluma volt (ahogyan a dióbél rejtőzik a héjban, úgy rejtőzött Jézus anyja méhében), és így ma is része a karácsonyi ünnepkörnek. Ha másként nem, diós bejgliként bizonyosan... Sok nép hagyományában a dió a termékenység szimbóluma volt, és tartották az istenek eledelének is. Számos vers, dal és képzőművészeti alkotás is megörökíti, és Budán valamikor több „Vén diófához” címzett kiskocsma is működött.

De leginkább mégis azért szeretjük, mert finom: ilyenkor ősszel, ha felvesszük és megtörjük a héját, a dióbél vékony hártyája még lehúzható. A friss, „tejes” diónak pedig nincsen párja!

Viczián Zsófia