Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

„Meghosszabbítottam a gyerekkoromat”

2018. december 18.

Dr. Vékás Lajost a legnagyobb európai jogi egyetemek sorra avatják díszdoktorrá, a nevével fémjelzett új Polgári Törvénykönyv gyakorlatilag mindannyiunkat elkísér a bölcsőtől a koporsóig.

 

Három nyelven publikál, jogásznemzedékeket oktatott az ELTE-n, amelynek tanszékvezetője és rektora is volt, jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke. A Pasaréten élő, közel nyolcvanéves jogászprofesszor ma is intenzíven dolgozik, sőt, naponta sportol, de a komolyzenei irodalmat is igen jól ismeri – néha még játszani is szokott rádiós zenei rejtvényeket megfejtve.

Erdélyi jogász családból származik. Egyértelmű volt, hogy Ön is jogász lesz?

Nem volt egyértelmű, az ember 18 éves korában még nem tudja, mit is csinál egy jogász, hiába származik jogászcsaládból. Valószínűleg engem nem is az befolyásolt, hogy apám és nagyapám is jogász volt, hanem inkább az, hogy volt egy saját elképzelésem arról, hogy egy jogász az igazságot keresi és szereti megtalálni, ő maga az igazság bajnoka, tehát meglehetősen idealista elképzeléseim voltak erről a pályáról.

Az elképzelései valóra váltak végül?

Ezek az elképzelések ilyen mesés formában biztosan nem válhattak valóra, de menet közben már a pálya valóságos arca is megtetszett nekem, és nem bántam meg, hogy erre a pályára jöttem.

Hogyan került át a családjuk Kolozsvárról Magyarországra?

A háború végén, még kisgyerekkoromban kerültünk át ide, akkor még arra gondoltak a szüleim, hogy majd visszamegyünk Erdélybe, de a helyzet egyre kevésbé volt kedvező, így végül maradtunk. Az iskoláimat egy Győr megyei faluban, illetve Sopronban végeztem, és csak az egyetemista koromban kerültem Budapestre.

Az egyetemen már egyértelmű volt a polgári jog iránti érdeklődése?

Igen. Volt egy kitűnő professzorom, aki nagyon megszerettette velem ezt a tárgyat, onnan már nem volt hezitálás. Az viszont nyitott kérdés volt, hogy az egyetemen maradok-e oktatni, vagy a gyakorlatban űzöm majd ezt a szakmát. De az, hogy a jog számos területéből én melyiket választom, az egyértelmű volt.

Kutatásai során a polgári jog szinte teljes spektrumával foglalkozott. Van esetleg kedvenc területe?

Két ilyen terület van: a szerződési jog és az öröklési jog. Noha a tanszék, ahová kerültem, és amelyet aztán 20 évig vezettem, a polgári jogi tanszék volt, de egy további kedvenc kutatási területemmé vált egy másik tanszék által gondozott terület is, ez a nemzetközi magánjog, amellyel foglalkoztam, több tankönyvet is írtam a témából.

Az ELTÉ-n egyetemi tanár, tanszékvezető és rektor is volt. Most is tanít még?

Most azért már kevesebb a kapcsolatom a hallgatókkal, elsősorban a doktori iskolában dolgozom, így elsősorban a legkiválóbbakkal foglalkozom.

Sokat emlegették, hogy túlképzés van a jogi egyetemeken. Ön mit gondol a jogászképzés mai helyzetéről?

A jogi diploma sok mindenre használható. A jogi diplomával rendelkezők jelentős százaléka nem is jogi pályára kerül, hanem a legkülönbözőbb területeken helyezkedik el. Ezzel a diplomával sok mindent lehet kezdeni, és nem feltétlenül szükséges a klasszikus jogi pályákon elhelyezkedni. A bíróság felvevőképessége is korlátozott, hasonlóan az ügyészséghez, az ügyvédeknél nincs felső limit, sokan próbálnak ügyvédként egzisztenciát teremteni. Arra, hogy valaki jogi diplomával munkanélküli legyen, még nem hallottam példát. Valóban megszaporodtak a jogi karok, hiszen az én hallgatókoromban volt három jogi kar, most nyolc van, de erre nagy szükség is volt, a rendszerváltozás után a társadalom átalakulása során a jogászokkal szembeni igény jelentősen megnőtt. A túlképzésnek a konkrét jeleit nem lehet tapasztalni.

A tanári pálya közel áll Önhöz?

A tanári pálya nagyon közel áll a szívemhez, ezt megállapíthatom ennyi tanári működés után. Ha más szakmát végeztem volna, akkor is kedvem lett volna a tanársághoz, ezt el tudom képzelni. De számomra ez a kettő - a tárgy szeretete és a pedagógiai munka – nagyon jól egybecseng, egymással harmonizál.

Az új Polgári Törvénykönyv – amely 2014-től hatályos - nagy horderejű változásokat hozott az átlagemberek életében is. Ön a törvényalkotó kodifikációs főbizottságot vezette, a munka több mint egy évtizedig tartott. Hogyan zajlott ez a munka?

A polgári jog az életviszonyok nagyon széles területét fogja át. Kezdő hallgatóknak úgy szoktam megfogalmazni, hogy a polgári jog az embereket elkíséri a bölcsőtől a sírig. Ezt jó esetben észre sem veszik, ez azt jelenti, hogy nem kerülnek olyan helyzetbe, konfliktusba, amelyet a polgári jog eszközeivel kell megoldani. De valójában a polgári jog mindenhol jelen van, hiszen ha felszállunk egy villamosra vagy vásárolunk valamit, az egy polgárjogi szerződés. Ha házasságot kötünk, ha öröklünk, mind polgárjog területe. A Polgári Törvénykönyv azzal az ambícióval lép fel, hogy ezeket az életviszonyokat, illetve az ezekre vonatkozó szabályokat egy rendszerbe foglalja. Gondoljon bele: ez a törvénykönyv közel 2600 paragrafusból áll, mindegyikben van átlagban 3-4 bekezdés, azokban több norma is, tehát 15-20 ezer normatételről van szó, amelynek a rendszerét meg kellett teremteni a Polgári Törvénykönyvben - ezért tartott ilyen sokáig. Egy szabályt azonban nem csak megalkotni kell, hanem sok egyeztetést is igényelt, mert egy szabályban az érdekeket össze kell hangolni. Csak egy példa: a vevőnek, az eladónak, a társaság tagjainak és még a kívülállóknak is vannak érdekei, szép feladat mindezt összehangolni. Nagyon sok kolléga együttműködésére is szükség volt, és sok idő is kellett hozzá, több mint 10 évig tartott.

Immár ötödik éve van hatályban az új PTK, mit mutatnak a gyakorlati tapasztalatok?

Természetesen rendszeresen figyelem az utóéletét, érdekel is. Ahhoz képest, hogy a bevezetése milyen változássokkal járt és milyen átfogó a törvény maga, az első öt év tapasztalatai megnyugtatóak és pozitívak. Az új polgári törvénykönyv megalkotásának alapvetően az indoka az a változás volt, ami Magyarországon 1990 körül és az azt követő években végbement. Gondoljunk arra, hogy 1948 és 88. között a magántulajdon csak egy periférikus lehetőség volt: egy családnak lehetett egy lakása, ahol lakott, és esetleg még egy nyaralója. A rendszerváltozás rendkívül bonyolult és összetett változássorozatot indított el. Ha belegondolunk, hogy mi lehetett magántulajdonban a 70-es években és mi lehet ma, akkor tényleg két külön világról beszélhetünk. A Polgári Törvénykönyv megalkotását minden poszt-szocialista országban, így nálunk is, elkerülhetetlenné és szükségessé tette ez a nagy változás, aminek a középpontjában a magántulajdon jogaiba történő visszahelyezése állt.

Jövőre lesz 80 éves, dolgozik még?

Rendkívül intenzíven dolgozom még. Meg is tudom mutatni, a múlt héten jelent meg az egyik tankönyvem - amit Mádl Ferenccel írtunk - kilencedik kiadása.

Nem tartja szemtelenségnek, ha megkérdezem, hogyan tudta megőrizi a teljes szellemi frissességét?

Úgy gondolom, ez alapvetően genetika, de gyakorlással is karban lehet ezt tartani, például azzal, ha folyamatosan dolgozik az ember. Azzal is, ha a fizikumát karban tartja sportolással, ez is nagyon fontos.

Ha jól tudom, egész életében busszal, villamossal, sőt, kerékpárral közlekedett.

Még most is. A városba ugyan már nem járok biciklivel, de a lakásunktól majdnem minden nap tekerek 10 kilométert, néha többet is, az erdőn keresztül - közel lakom a Hármashatár-hegyi vidékhez. Ez egy jó alapozás a fő sportomhoz, a teniszhez. Rendszeresen teniszezem, hetente 3-4 alkalommal, többségében a Pénzügyőr pályánál.

Pasaréten, a Napraforgó utcában él. Szereti ezt a környéket?

30 éve élek itt. A II. kerület Budapest egyik legnagyobb kerülete, emiatt nagyon változatos. A forgalmas Széll Kálmán tér és kertvárosias Pesthidegkút is ide tartozik, Pasarét majdnem a kerület közepén fekszik. Nagyon szeretem ezt a környéket, többek között azért, mert bár kívül esik a belvárosi forgatagtól, mégis jól megközelíthető. Rendszeresen az 56-os vagy 61-es villamossal járok be a Széll Kálmán térig, és onnan megyek tovább metróval, ez az én napi közlekedési eszközöm. A II. kerületnek vannak szép zöldövezeti részei, közel van az erdő is, én öt perc alatt a fák között vagyok a Napraforgó utcából. Nemrég volt itt egy ünnepség az utcánkban, én ugyan éppen külföldön voltam, de a feleségem és a fiam jelen voltak, és utólag elolvastam a Budai Polgár három oldalas tudósítását is az eseményről.

Az elmúlt hetekben Pro Urbe Budapest díjat kapott a Fővárosi Közgyűléstől Láng Zsolt II. kerületi polgármester felterjesztésére, de díszdoktorrá avatták az utóbbi években Bécsben, Heidelbergben, Erdélyben és az ELTÉ-n is. Hogyan értékeli ezeket a kitüntetéseket?

Természetesen nagyon örülök minden elismerésnek, ha nem így lenne, az nem vallana egészséges személyiségre, de azért - már csak a koromnál fogva is - a helyén értékelem ezeket, hiszen vannak az életben ennél sokkal fontosabb dolgok is. A legutolsó kitüntetésem a Pro Urbe Budapest díj volt, aminek különösen örülök, mert ha jól számolom, hatvan éve mégis csak a fővárosban lakom. Emiatt fővárosi és II. kerületi polgárnak tekinthetem magam, ez a díj nekem nagyon jóleső elismerése volt annak, amit tettem. Ami ugyan nem feltétlenül a fővárost vagy a II. kerületet szolgálja primér módon, de mégis itt valósítottam meg azt, amit létrehoztam. De emellett nagyon tudok örülni például egy jó koncertnek, vagy akár egy jó teniszmeccsnek is...

Apropó komolyzene. Többen a Bartók Rádióból is ismerhetik a nevét, többször válaszolt már sikerrel a Muzsikáló Reggel zenei kérdéseire.

Valóban előfordult már. Ez játékszenvedélyem egyik leágazása, ha olyannak találom a rejtvényt, hogy abban van valami csavar, érdekesség, akkor írok egy e-mailt és rész veszek a játékban. Ez is hozzájárul a szellemi frissességhez. Azért mindenféle egyszerű kérdésekre nem szoktam ám rárepülni, nehogy kinevessenek a volt hallgatóim ezrei, vagy talán már tízezrei, hogy felismertem mondjuk a Kék Duna keringőt, de amikor izgalmasabb a rejtvény, akkor a játék kedvéért megfejtem. Szeretem a komolyzenét, és a hosszú élet sok minden megismerésére, megtanulására lehetőséget biztosít.

Van még a sporton és a komolyzenén kívül más hobbija is?

Az egész életem egy hobbi! Ha az ember olyasmit csinálhat, amit szeret, például taníthat, vagy polgári jogot művelhet, és bár keményen dolgozni, izzadni is kell, ha az ember sikert akar elérni ezekben a „hobbikban”, mégis azt hiszem, hogy nagyon szerencsés vagyok amiatt, hogy lényegében egész felnőtt életem döntő többségében azt csinálhattam, amihez a legjobb kedvem volt. Vagyis tulajdonképpen meghosszabbítottam a gyerekkoromat.

Visszatekintve az életére, mi áll Önhöz a legközelebb: a kutatás, az oktatás, vagy a vezetői tevékenység?

Ezeket a területeket mind végigjártam, és rendszerint párhuzamosan jártam végig. Hiszen attól kezdve, hogy egyetemi tanár lettem, vezettem egy tanszéket is, majd egy egyetemet is, így nyilván bizonyos vezetői készségekre is szükségem volt. A kutatás és az oktatás is kéz a kézben jár. Nekem az a véleményem, hogy aki nem kutat, az előbb-utóbb nem lesz jó tanár, mert csak azt tudja közvetíteni a tanítványainak, ami már úgyis olvasható valahol. Ha egy tanár nem akar egy idő után unalmassá válni, és nem akarja kitenni magát annak a veszélynek, hogy önmagát is unja - erre az egyetemi pályán a kutatás jelent orvosságot.Ha az ember kutat, az kíváncsiságot feltételez, a kutatás eredményei örömet szereznek, és ezek átválthatók aztán a tanári működésben is.

A jogászhallgatói internetes felületeken olyan visszajelzéseket írnak Önről, hogy, idézem: „zseni”, „a legnagyobb”, „hatalmas tudású professzor, aki fényévekkel körözi le a többi oktatót”, és még sorolhatnám, ugyanakkor a beszélgetésünk során végig az volt a benyomásom, hogy rendkívül szerény, udvarias és tisztelettel fordul mindenki felé. Jól látom, hogy ez utóbbiak különösen fontos értékek az Ön számára?

Jól látja. Valószínűleg ez a családi neveltetésem eredménye, hogy már gyerekként azt láttam, hallottam a szüleimtől, hogy az embert tisztelni kell. És minden, amit egy ember elér, az majdhogynem mellékes. Ha valakinek olyan szerencséje van, hogy az átlagnál többet tud elérni, az nem jogosítja fel arra, hogy ne úgy kezeljen mindenkit, ahogy saját magát kezeli, vagy, ahogyan elvárja, hogy mások őt kezeljék.

Ludwig Dóra