Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Az életben fontos a tudatosság

2021. március 26.

Komoly, megfontolt, pedig csak 23 éves. Szilasi Dávid a Járdányi Pál Zeneiskola volt növendéke, a 2014. évi Virtuózoknak 17 évesen középdöntőbe jutott résztvevője, a Zeneakadémia végzős hallgatója, aki tudatosan készül a szólókarrierre.

A járvány azonban közbeszólt, így maga is zeneiskolában tanít, amellett, hogy online koncerteken is láthatjuk-hallhatjuk zongorajátékát. Családja régóta a II. kerületben él.

II. kerület. Budaligeten volt egy házunk, majd rövid ideig a belvárosban laktunk, 2007-ben költöztünk vissza Hűvösvölgybe. Negyediktől az Ökumenikus iskolába jártam, ahogy a két öcsém is. A forgalmon kívül mindent nagyon szeretek itt, a levegő, de még a csapvíz is más, sokkal frissebb. Van egy nagyon energikus vizslánk, vele, amikor csak lehet, sokat kirándulunk Gercse és a vitorlázóreptér felé.

Virtuózok 2014. Írt nekem az egyik szervező hölgy, hogy indul egy tehetségkutató műsor. Versenynek, megmérettetésnek fogtam fel, amivel veszíteni nem lehet. Nagyon sok jó barátságot és szakmai kapcsolatot ápolok onnan azóta is, például Dolfin Balázs csellistával, akivel sokat kamaráztunk.

A zongora. Édesapám (Szilasi Alex Liszt Ferenc-díjas zongoraművész – a szerk.) erős ösztönző erő, így kézenfekvő volt, hogy kiskoromtól zongorázzak. Már az óvodában mini „koncerteket” tartottam, az ujjaimmal zongoráztam a padon, miközben dúdoltam a többieknek Brahms, Csajkovszkij és Schubert zongoradarabjait. Farsangon mindig zongoraművésznek öltöztem, megkaptam apám egyik zakóját, inget, nyakkendőt vettem, ahogy kell. Az óvónők azóta is felemlegetik, ha találkozunk.

Járdányi Pál Zeneiskola. Egészen az egyetemig jártam oda. Egy évig Knapp Évánál, majd hat évig Nyírő Gábornál tanultam. Becht Erika néni is sokszor meghallgatott. Arany ember ő is. Nagyon jó emlékeket őrzök onnan. Nyírő tanár úrral például sokat beszélgettünk, volt, hogy három órán keresztül. Visszagondolva hihetetlen, hogy pont egy generációba tömörültünk többek között Ránki Fülöppel, Kocsis Krisztiánnal, Radnóti Rózával, akikkel később az Akadémián is szaktársak voltunk. Remek kis improvizálós, beszélgetős délutánok voltak, gondtalan, izgalmas időszak.

A család. Édesanyám „normális” pályát választott magának, ő gyógypedagógus, szerencsére két lábbal áll a földön. Most húszéves öcsém szintén zongoraművész akart lenni, de hamar rájött, hogy ez nem fekszik neki, operatőr és vágó lett, a kisebbiket, aki még csak 13 éves, a diplomácia, a történelem és a földrajz érdekli. Dédapámról, Csenki Imréről (Kossuth-díjas zeneszerző, karnagy, zenepedagógus, alapító karnagya a Magyar Állami Népi Együttes énekkarának – a szerk.) sajnos személyes emlékem nincs, de nagymamámtól tudom, hogy nagyon sokszor kellett elölről kezdenie nemcsak a karrierjét, hanem az életét is. A szobám tele van az ő tárgyaival, kottáival. Nagyon sokat komponált, a kéziratok egy részét így egy időben átnéztem, és próbáltam felmérni, mit dolgozott, mik voltak a munkaterületei. Rengeteg kis fecnit is írt, az egyikből kiderül, hogy A bajusz című vígoperája bemutatóján ott volt Kodály Zoltán is a feleségével. 1957 januárjában pedig a népi együttes énekkarával felvette a rádióban Mozart Requiemjét akkor, amikor még bőven volt hatása a forradalomnak; ez hallatszik is a felvételen. Igyekszem magamba szívni ezeket a történeteket.

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. A mesterképzés utolsó évében járok, májusban fogok diplomázni. Amire már az első hónapokban rávilágított az egyetem és elsősorban a tanáraim, az az, hogy mindenre csak kis kitekintésre van lehetőség, hiszen öt év alatt nem lehet az összes darabot átvenni. A szakma követelménye, hogy az ember önállóan képezze magát élete végéig. Nagyon jó terelgetések, ötletek vannak az egyetemen, de szerintem az ember saját szorgalma határozza meg, hogy milyen messzire jut el. Egyre aktuálisabb kérdés számomra a karrier felépítése. Sokat kell fejlődnöm abban, hogy tudjak élni a lehetőségekkel. A tervekbe beleszólt a koronavírus is, ami bizonytalanná és nehézkessé teszi például a továbbtanulásomat is; októberben Salzburgba mentem volna.

Tanítás. A tanév elején még álmomban sem gondoltam volna, hogy az I. kerületi Farkas Ferenc Zeneiskolában fogok tanítani, de egyáltalán nem bántam meg, mert az ember a tanításból tanul a legtöbbet. Nehezen tudtam kifejezni, amit gondolok, itt viszont fontos, hogy a lehető legérthetőbben mondjam el a gyerekeknek. Felmérni, hogy kinek mi a nyelve, izgalmas felfedezésnek bizonyult.

Online koncertek. Megoszlanak a vélemények róla. Schiff András zongoraművésznek volt egy online koncertje, ami után állítólag azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát, mert végre csend volt. Ehhez a kijelentéshez persze kell az ő mérhetetlen élettapasztalata. Nekünk is volt néhány online zongorakoncertünk Balogh Ádámmal. Talán az ihletettséget volt a legnehezebb megtalálni. Egy kamerának nehezebben oldódik fel az ember, persze fejleszteni ezt is lehet. Felmérhetetlen a hatása, egyelőre úgy tűnik, nincs túl nagy közönsége az online koncerteknek.

Gyakorlás. A tudatosságot nagyon fontosnak tartom mindenben, így a munkában is. Most tanulom például Brahms kürttrióját. Elég hosszú és sűrű darab. Először is ki kell találni a helyes sorrendet; át kell nézni a többi hangszer, a kürt és a hegedű kottáit is. A napi 4-6 óra gyakorlás kifogyhatatlan lehetőség, mindig van benne újdonság. Egy hosszabb darab megtanulása sok mindentől függ, ez a trió nagyjából egy hét. Sokszor igazából észre sem veszem, hogy a fejemben jár a darab, de van, hogy akár a villamoson is tudatosan végiggondolom. És úgy általában is – mindig szól valami a fejemben.

Zsoldos Szilvia