Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Kaszálni most is jobban tudok, mint zongorázni

2020. március 8.

Annak a háznak a falán, ahol dr. Sárosi Bálint közel hat évtizede lakik, emléktábla hirdeti, hogy 1910 és 1924 között itt élt Kodály Zoltán. 

 A 95 éves népzenekutatót Áldás utcai otthonában kerestük fel, ahol azt is elárulta, milyen kapcsolatban állt a zeneszerzővel, hogyan vezetett az útja falujából, Csíkrákosról Budapestre, mire jött rá Afrikában és miért írt könyveket. Közben kiderült, hogy Sárosi Bálint a mai napig nem szűnt meg sokat viccelődő székely góbénak lenni…

– Zeneszerző hallgató voltam, mikor a Mártírok útja és a Kapás utca sarkán laktunk; nagyon zajos volt, alulról felhallatszott a táncterem dobja, el akartam költözni csendesebb helyre. Kodály anyagi segítségével kerültünk az Áldás utcába 1962-ben, tőle kaptam kölcsön, amit aztán nem fogadott vissza. 

Messziről indult.

Csíkból, Székelyföldről indultam és lentről. Édesapám falusi gazdálkodó ember volt. Nem mondanám, hogy paraszt, mert a székelyek ezt a megnevezést félreértették és félreértik ma is. Édesapám nem tudott volna egyetemi taníttatásomért fizetni, de szerencsémre csíkszeredai gimnáziumi igazgatóm tájékozott volt a világban, tudta, hogy létezik Budapesten az Eötvös József Kollégium, ahová – ha felvesznek –, az tanulmányaimban is előnyömre válik. 

Az 1944-ben Budapestre vezető, nagyjából tíznapos út életem egyik legszebb kirándulása volt. Annyi mindent láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Elindultunk gyalog, de itt-ott akadt valami jármű: katonavonat, menekülő szekerek. Volt, hogy katonaszökevénynek néztek bennünket. Hol aludtunk, hol nem, ha igen, akkor réten, istállóban, csűrben. Egyik este sötétben értünk be a falu szélébe, tudtuk, hogy a csűrben hol a széna, ismertük a szerkezetét. Na, de ki ugrik be először az odorba? Végül együtt ugrottunk. Nagy szentségeléssel fogadtak a már alvó, szökött katonákat kereső katonai csendőrök… 

A fronttal együtt érkeztem a fővárosba. A zsebemben volt a katonai behívó, gondoltam, majd Budapesten jelentkezem a hadkiegészítő parancsnokságon. De ha már itt voltam, előbb megnéztem, milyen az a híres Eötvös Kollégium, ahol a felvételi „fejkopogtatás”, azaz a beszélgetés különböző professzorokkal, egy hétig tartott. Erre az időre tiszta szobát és ágyat kaptunk.  

Az igazgató a felvételi végén azzal fogadott, hogy megjöttél, góbé? Hát, itt a szobád, felvettünk, vártunk. Van-e csomagod? Nem volt egyéb, mint a zsebemben két kézigránát. Ahogy társakkal együtt átjöttem a Hargitán, Udvarhelyen egy piacon találtunk egy láda kézigránátot, megraktuk belőle a zsebeinket, mondván, front van, sose tudhatja az ember… 

Az egyetemen magyar–román szakot végzett.

Magyar–francia szakos akartam lenni, de az Eötvös Kollégiumban közölték velem, hogy több eséllyel vesznek fel, ha a francia helyett a román szakot választom. Utána jött a Zeneakadémia. A zene szeretetével már otthon megfertőződtem. Volt egy műkedvelő rezesbanda a faluban, édesapám is bejelentkezett oda. Kapott egy klarinétot, így én is megtanulhattam elemi szinten játszani rajta. Bár jobb lett volna, ha zongorát kap, mert az nekem később nagyon hiányzott. Kaszálni most is sokkal jobban tudok, mint zongorázni... 

A Zeneakadémiára mégis zeneszerzés szakra jelentkeztem, Szervánszky Endre volt a tanárom. Közben a Zeneakadémián zenetudományi szak is alakult Kodály Zoltán vezetésével. Hogy nála tanulhassak, oda is jelentkeztem. Nem volt közvetlen ember, nem mondott ki egy szót sem fölöslegesen, neki előbb megvoltak a gondolatai, csak azután beszélt. Hárman voltunk zenetudomány szakosok. Kodály bejött az órára, leült az asztalfőre, nem kezdett prédikálni, hanem megkérdezte, mit hoztak? Népzenét gyűjtöttem akkor éppen, a füzetemet kézbe vette, megnézte. Azt mondta, jegyzetet nem tisztázgatunk, azt írni egyszer kell. Kicsit lassabban, de egyszer. Kézírásában ő sokat rövidített, de rövidítései nagyon logikusak és érthetőek voltak. 

Mikor én gyűjteni kezdtem, még fül után ment ez. Volt, hogy a dal végére készen is voltam a lejegyzéssel. Később már vittünk magnetofont. Nagyon kellett tudni, hogy amit hallunk, azt lássuk is, és amit látunk, azt halljuk is.

Mit szóltak a szülei, hogy Budapesten maradt?

Négy évig Erdélyben is magyar világ volt, annak révén sikerült eljutnom idáig. Párszor még a határon átszökve hazalátogattam, de egyszer csak azt sem lehetett. Édesapám a háború áldozata lett, édesanyám és kisebb testvéreim otthon már nem sok hasznomat vették volna, mert akkora voltam, hogy otthon saját házról kellett volna gondoskodnom és megnősülnöm. Ezt a falu nagyon szigorúan vette.

Hogyan cseppent külföldi kutatásokba?Az etióp császár végigjárta Európát, mindenhol kapott valamit, de innen csak népzenekutatókat küldtek neki. Martin György táncos-koreográfus, tánckutató kollégámmal egy hónapot töltöttünk Etiópiában, ő táncot, én zenét gyűjtöttem, óriási gyűjtést hoztunk haza, valahol ott fekszik az MTA Zenetudományi Intézetében, mert azóta sem sikerült találnunk olyat, aki lefordította volna a nyelvet. Jött ugyan egyszer valaki, de mivel őt felfedezték a nők, és ő is a nőket, nem ért rá fordítani. Mindegy, nekem nagy élmény volt az ottani kutatás. Olyan rétegeit találtam meg a népzenének, ami nálunk elődkép lehetett valamikor, például a hősi éneket.

Talált összefüggést a világ népzenéi között?

Leginkább pentaton zenét találtunk és olyan hangnemet, amit addig nem ismertem. A pentatónia az indiánoknál, Etiópiában és Magyarországon is megvolt, megvan. Össze tudtam hasonlítani, így a magyar népzene dolgában is sokat tanultam, olyat, ami nálunk addigra már kipusztult. 

Az úgynevezett cigányzenével is foglalkoztam, angolul és németül is megjelent a könyvem, hogy a külföld is tanulja meg: a cigányzene a magyarok zenéje, magyaroknak játsszák cigány zenészek. Cigány hagyományú cigányoknak egészen más zenéjük van.

Azt mondják, a hangszeres népzenében elért kutatási eredményei úttörőek.

Ilyen alaposan senki sem foglalkozott vele. Ebből is írtam egy könyvet. Egy kicsit változatosabb formában is megjelent Dudások, cigányzenészek címmel. Egy idő után bármit írtam, a Nap Kiadó szívesen kiadta. 

Rengeteg könyvet írt…

Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Én József Attila szavai nélkül is így szerettem dolgozni. És örültem, ha valaminek a nyitját megtaláltam. Amikor valami összeállt bennem, úgy éreztem, össze kell foglalni, és ezt csak úgy lehet, ha az ember könyvet ír róla.

Ritka, hogy egy tudós neve benne legyen a köztudatban. Ismertségét a rádiónak is köszönheti?

A Zenei anyanyelvünk című műsor majd’ két évtizedig ment szombatonként 12 óra előtt a rádióban. Akkoriban az utcán is felismertek a hangomról. 

Hogyan látja a népzene jövőjét?

Sehogy. Kipusztul, mert az embereket nem érdekli, nem arra mulatnak már; mással vannak elfoglalva, minden van, ami eltereli a figyelmüket a hagyományról. Már Kodály tudta, hogy gyorsan meg kell jelentetni a paraszti népzene és a magyar nóták javát. Utóbbi is népzene, csak másképp, polgári igények szerint írták őket, szerzőjüket általában ismerjük. Én már zeneakadémista voltam, mikor Kerényi György, illetve Járdányi Pál gondozásában népdalok és népies dalok („magyar nóták”) együtt is megjelentek.

Járdányit Pál idén lenne százéves, ő is kötődik a II. kerülethez. Ismerte személyesen?

Annyival volt idősebb, hogy ő tanár lehetett a Zeneakadémián, amikor én növendék voltam. Jó barátok voltunk, neki megvoltak a kijárt útjai. Volt egy közös barátnőnk, Soós Juci, egy társaságszervező nő, nála hetenként találkoztunk sok mindenkivel, aki akkoriban számított. Ott épültem be fiatal értelmiségi körökbe, mert azért egy Csíkszeredában érettségizett falusi gyereknek szüksége is volt ilyenre. Például udvarolni sem mertem. Aztán rájöttem egy méltatlan hasonlatra: a nőkkel úgy kell bánni, mint a lóval. Ha úgy megyek oda, vajon harap-e, rúg-e, akkor megharap, megrúg. Ha kedves és bátor vagyok vele, akkor meg van elégedve. A feleségemmel is valahogy így ismerkedtem meg és 66 éve vagyunk házasok.

Van kinek továbbadni a stafétát?

Két lányunk született, az egyik nyelvész, docens az egyetemen, a másik jó zongorista, Sopronban él gitáros férjével. Átjárnak zenélni és zenét tanítani Ausztriába. Őt rávettem, hogy zenetudományi szakot is végezzen a Zeneakadémián, de nem szerette, zongorázni viszont annál jobban tud és szeret. Az unokáim nem zenével foglalkoznak.

Már nagyon régóta itt él. Szereti az Áldás utcát?

Jól érzem itt magam. Lányaim ide jártak az iskolába. Ha kinézünk az ablakon, nagyon szép a kilátás, szemben látjuk a kivilágított Parlamentet és úgyszólván egész Pestet. 

Zsoldos Szilvia

Életműve több önálló kötetből, számtalan tanulmányból és hanglemezkiadványból áll, amelyek közül a legismertebbek: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967), Cigányzene (Budapest, 1971), később németül és angolul is megjelent, Zenei anyanyelvünk (Budapest, 1973), Folk Music. Hungarian Musical Idiom (Budapest, 1986, németül 1990), hanglemez-antológia Magyar hangszeres népzenei hagyomány (Hungaroton, 1980, átdogozott kiadás 1998). Munkásságának eredményeit összegző művek sora jelent meg az 1990-es évek második felében: 1996-ban adták ki a hangszeres népzene tárgyában eddig megírt legátfogóbb tanulmánykötetét A hangszeres magyar népzene címmel, majd 1998-ban a Hangszerek a magyar néphagyományban és 1999-ben a Sackpfeifer, Zigeunermusikanten: Die instrumentale ungarische Volksmusik című könyveit. Újabb kiadványai: Bihari János (Budapest, 2002), Zenei anyanyelvünk. (Budapest, 2003)  A cigányzenekar múltja. Az egykorú sajtó tükrében. (Budapest, 2004, 2012). Önéletrajzi kötete: Bejárt utak – önéletrajzi jegyzetek (2017).