Pó apó utat mutat

De tervezgetni, ábrándozni, legalább gondolatban felkeresni régi kedves, vagy sosem látott, de mindig vágyott helyeket – szabad. Ebben segít most nekünk Pó apó, alias Joó András tanár és hátizsákos világutazó, aki tizenhárom könyvben összegezte eddigi úti élményeit, és aki kerületünkből kerekedik fel, amikor elindul világot látni.

– Négyéves korom óta élek Bel-Budán, és remekül érzem itt magam. Már kisiskolás koromban megvolt az a szokásom, hogy esténként, felsétálva, a budai Várból néztem a kivilágított Budapestet, de ha több időm volt, felmentem fogaskerekűvel a végállomásig és lesétáltam a Disznófő felé a villamosig. Éjszaka is, bár a sötétben, az alig érzékelhető ösvény mellett egy-egy sündisznó matatása rám hozta a frászt. És csak később tudtam meg, hogy ez nem a csúnya ijedtség, hanem a szép adrenalin (de én akkor, ott, megijedtem, na.)

Van kedvenc helye a II. kerületben?

Nem kell sokat gyalogolnom ahhoz, hogy a Millenáris Parkot élvezhessem. És az ember gyarló: nem is megy távolabb, főként, ha ott remek népzenei műsorok mennek, bármi jöhet a Balkántól Bécsig, ahogy régebben a táncházak a Marczin. Amióta a Lövőház utca sétálóutca lett, az esti sörömet itt el nem mulasztanám, kedvenc helyem pedig az itteni thai étterem, ami nemcsak azért verhetetlen számomra, mert a délkelet-ázsiai nosztalgiámat elégíti ki, hanem mert valóban remekül főznek.

Hogy indult világutazói karrierje?

Amikor még fiatalságom és egyben a szocializmus is ereje teljében tündökölt, több ízben is meglátogattam a tengerpartot Wartburg típusú gépjárművem segítségével (vagy ő vitt, vagy én toltam). Jártam például a baráti Bulgáriában, lehetőségem nyílt felkeresni a bolgárok szép homokos tengerpartját is, és ha jól emlékszem, többször is megfordultam bolgár testvéreinknél. Nem is beszélve azokról a feledhetetlen bulgáriai nyaralásokról! 

De komolyra fordítva a szót: mindig is vágytam utazni, imádtam böngészni a térképeket és olvasgatni a Világjárók könyvsorozatot. Akkoriban vicces(nek szánt) szólás volt valamire, ami sohasem jöhet el: jó, jó, majd Kuala Lumpurban… Aztán lett egy rendszerváltás, kinyílt a világ és a maláj főváros szinte rendszeres átszállóm lett, ha valamelyik indonéz szigetre utaztam. Mert számomra úti cél jobbára a Kelet, legyen az a Közel- vagy a Távol-. Több utazásból könyv is született, amely megtalálható a honlapomon, vagy a fiókomban, mert nem találtam rá kiadót…

Miért könyvet ír, miért nem blogot – a korszellemnek megfelelően?

Mert vagy blogot írunk vagy könyvet. Hogy egy blog hány évet bír ki, nem tudom, de a könyv ott marad a polcon, és remélem száz év múlva is olvassa majd valaki, és álmélkodik, hogy a XXI. század elavult eszközeivel micsoda kalandok érték az utazót.

Micsoda kalandok?

A legnagyobb kaland ellentmondani a feleségemnek – a kisebbeket a szösszenetes könyveimben adtam közre, de konkrét esetet is mesélhetek: Szumátrán orángutánokat kerestünk. Ezek az állatok elég békések, de ha valamiben eledelt sejtenek, akkor fürgék és rámenősek tudnak lenni, és azt is tudják, hogy a turista a táskájában ehetőt visz. Kirándulásunk legnagyobb hím orángutánja, Abdul (a nemzeti parkban név szerint tartják őket számon) ráadásul elég morcos is volt, mert ott volt vele szívszerelme, April, és úgy látszik, Abdul nem szerette, ha a barátnőjét ruha nélkül látják. Gyorsan ki is szúrta a fotóstáskát a vállamon és felém lódult ez a százhúsz kilós, ember nagyságú majom olyan lapát kézzel, amivel magát az ágakon meg tudja tartani, szájában tízcentis fogakkal: esélyem sem volt vele szemben. A vezetőnk gyorsan kapcsolt, lekapta rólam a táskát, ő balra, én jobbra szaladtam: szerencsére Adbult a táska érdekelte – nem kapta meg. Kiderült, hogy egy héttel korábban egy fotóstól a gépét vette el, mert azt hitte, a praktikus fehér ember a szép nagy teleobjektívben tartja kedvenc ételeit: a jó vastag hernyót, húsos növényszárakat, kiásott gumót. Szépen felvitte a fára, egy roppantással le is törte a gépről, a gép repült lefelé, az objektívet pedig addig ütögette a fához, míg a lencsék ripityára nem törtek (Karl Zeiss nem ütőhangszernek álmodta meg a teleobjektívet). Miután nem talált benne semmi ehetőt, az üres fémvázat az odalent őrjöngő fényképészhez vágta.

Az önálló utazási forma egyébként is végig kaland és sikerélmény: sikerül találni megfelelő szállást, nem hagy ott a dzsungel közepén a vezető, megvan a másnapi busz a továbbjutáshoz és a többi olyan apróság, ami az embert azzal az elégedettséggel tölti el, hogy megcsináltam!

Ezért utazik egyedül és buzdít erre másokat is?

Igen, és mert sokak számára megfizethetetlenek az utazási irodák ajánlatai. Könyveimben arra törekszem, hogy bemutassam, egyénileg is lehet világot látni, legyen az közeli vagy egzotikus úti cél – méghozzá félpénzből. Kapjanak kedvet azok is, akik az úti célt túl drágának, a saját szervezésű utazást pedig megoldhatatlannak tartják.

Milyen útikönyveket ír?

Részben könnyed stílusú útleírásokat, amelyek – olvasói visszajelzések alapján – meghozzák a kedvet az adott térség iránt, és a könyveket gyakran nem csak utazásos témájú olvasmányként kezelik, hanem – ha nem is feltétlenül egyéni módon, hanem akár utazási iroda közreműködésével – el is látogatnak oda. Az útleírások mellett a hagyományos útikönyvekhez hasonlóakat is írok, megtoldva azzal, hogy mindig valami konkrét útvonalra fűzöm fel a látnivalókat, gyakorlati segítséget adva az útitervüket egyedül összeállítók számára. Itt a látnivalók bemutatását leginkább a hozzájuk kapcsolódó történetek, legendák színesítik, és teszik – reményeim szerint – olvasmányosabbá. A harmadik típushoz tartoznak az úti etűdöknek nevezett könyvek, amikben utazásos történetek kaptak helyet; ezek eddig nem kerültek boltokba, azok számára készültek, akik korában már érdeklődést mutattak könyveim iránt.

Említette, hogy leginkább kelet felé veszi az irányt. Melyik a kedvenc helye?

Rossz helyen még nem voltam. Minden ország jó hely valamilyen szempontból, és ezt valószínűleg sikerült észrevennem. Szinte mindig, amikor befejeződött egy utazás, és a repülőgép a levegőbe emelkedett, azt gondoltam, most kéne újra visszamenni. Egyiptom? Srí Lanka? Az indonéz szigetek? Az indokínai térség? Vagy a Közel-Kelet? A Kaukázus alatti grúz, örmény, azeri területek? A volt Jugoszlávia térsége? Kuba? Kenya? Hogy lehetne itt különbséget tenni?

Ha egyszer véget ér a pandémia, és ismét útra kelhetünk, hová vezet majd az első útja?

Vietnamba, ahová már tavaly tavasszal majdnem elindultam, de a járvány miatt a légitársaság átrakta a jegyemet őszre, és akkor se mehettem. Vietnamba márciusban vagy októberben érdemes utazni – és sajnos az idei március még mindig a vírusról szól. Nagyon bízom benne, hogy ősszel már nem lesz akadálya és a hosszú kényszerpihenő után végre újra a hátamra kaphatom a zsákomat, és irány a nagyvilág!

Péter Zsuzsanna