Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

A tánc az életem

2019. május 21.

Kerületünk egyik legszebb részén, az erdő ölelésében, szépen gondozott, mégis buja, zöld kertben áll egy ház, amelynek el- és berendezése finom ízlésről és művészi kreativitásról árulkodik.

Csengetésünkre a háziasszony siet ajtót nyitni frissen, ruganyos léptekkel, karcsú alakja mögött Hubával, a hűséges vizslával. A Nemzet Művészéhez, a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, érdemes és kiváló táncművészhez, koreográfushoz, Pártay Lillához érkeztünk, akinek pályafutását március 15-én a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetéssel ismerték el.

– Művészcsaládból származom – meséli Pártay Lilla a kezdeteket firtató kérdésemre. – Szüleim képzőművészek voltak, és mind a hármunknak, bátyámnak, húgomnak és nekem is adatott tehetség, de végül csak én léptem művészi pályára. Fizikai alkatomat valószínűleg nagyapámtól örököltem, aki huszártisztként arról volt híres, hogy duplaszaltóval szállt le a lováról. Ötéves koromban kezdtem el táncolni, tizenhárom évesen kerültem a Balettintézetbe. Azóta a tánc az életem.

Nézőként úgy tűnik, mintha a színpadon a táncosok könnyedén ugranának, pörögnének, forognának. Mintha gyerekjáték lenne.

Minden alkalom, amikor felmegy a függöny, új kihívást jelent, amit végig kell csinálni. Egy három felvonásos balett nagy fizikai próbatétel. Nekem az adott biztonságot, hogy mindig maximálisan felkészültem. 

Volt kedvenc szerepe?

Szerettem a Sylviát, a Giselle-t, a Spartacusban Flaviát, Bartók Béla A csodálatos mandarinjában négyféle változatában táncoltam el a női főszerepet, és sokat tanultam Maurice Béjart-tól. Széles palettát jártam be pályám során – a klasszikus orosz balettől az amerikai modernig. Huszonöt évig tartott az előadói pálya, azóta koreográfusként foglalkozom a tánccal.

Miért váltott?

Belső késztetésből. Tovább akartam lépni, volt bennem egyfajta alkotói vágy. A kreativitás az egész családunkra jellemző volt, rám is, gyerekkorom óta. Még itthon, a házban és a kertben is mindent magam csinálok. Határozott elképzeléseim vannak, ez tört felszínre bennem. Az előadás egésze, a tánc, a díszlet, a jelmez a fejemben van, és általában sikerül is megvalósítanom. Ehhez persze olyan kiváló kollégákra is szükség van, mint amilyen Kézdi Lóránt díszlettervező és felesége, Schäffer Judit jelmeztervező volt, sajnos, már egyikük sem él.

Igaz, hogy első önálló koreográfiáját, az Anna Kareninát egy finnországi prózai előadás inspirálta?

Gyermekkoromtól imádok olvasni, az Anna Kareninát legalább háromszor elolvastam. Finnországba, Tamperébe a Fővárosi Operettszínház balettigazgatójaként utaztam, A víg özvegyet állítottuk színpadra. Egy szabad estémen lementem az ottani színház pinceszínházába, ott láttam finn nyelven ezt a bizonyos előadást, aminek hatására realizálódott bennem az elhatározás, hogy megcsinálom a balettet. Óriási munka volt, aminek eredményeképpen 1991-ben megtarthattuk a világpremiert.

Volt olyan előadás, amelynek koreográfusa és táncosa is volt?

Nem. Azt el kell dönteni, hogy az ember melyik oldalon áll. Huszonöt év után úgy éreztem, hogy itt az idő, és ahogy letettem a spicc-cipőt, végérvényesen átmentem a másik oldalra. Volt ennek egy magánéleti oka is. 1994-ben meghalt a férjem, Nagy József operatőr. Akkor azt mondtam, hogy én többet nem táncolok. 

Hogyan ismerkedtek meg?

Bartók A fából faragott királyfi című balettjéből készült egy televíziós feldolgozás, amit a Vidámpark körhintájánál forgattunk. Horváth Ádám volt a rendező, Seregi László a koreográfus, Nagy József az operatőr – én pedig még mint csapattáncos kerültem ebbe a produkcióba. Ez 1968-ban volt, 1970-ben esküdtünk, és éltünk együtt egészen a haláláig. Ez az időszak életem nagy ajándéka volt. Eleinte a szüleimmel laktunk együtt, majd nagy küzdelmek árán, saját kezűleg, a barátainkkal kalákában építettük fel otthonunkat, ahová 1980-ban költözünk be. 

Szeret itt élni?

Én beleszerettem ebbe a környékbe. Volt egy Achilles-sérülésem, megműtöttek, majd, hogy mihamarabb táncolni tudjak, az orvos gyaloglást és úszást írt elő. Fogtam a kutyát (az első vizslámat, Huba a sorban a negyedik) és nekiindultunk a budai hegyeknek: Szépvölgyi út, Budagyöngye, Pál-völgy. Akkor keveredtem először erre. Itt még földút volt és kertészetek, barackos, málnás. Gyönyörű volt! Más művészek is megérezték a hely varázsát, a közelben lakott Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Bánffy György.

Cédék és jegyzetek sokaságát látom az asztalon. Min dolgozik?

Bulgakov Mester és Margaritájából készülök balettet csinálni, amihez Rahmanyinov és Sosztakovics zenéjéből válogatok. Másfél éve kezdtem a munkát, azóta „tanulom” ezt a két nagyszerű orosz zeneszerzőt. Ha a zene megvan, csukott szemmel, fejben elkezdek koreografálni. Ha már fejben minden kész, akkor kezdem el betanítani a táncot, naponta csak kétpercnyit, hogy rögzüljön. Hihetetlenül nagy munka ez, igazi szellemi torna, de óriási gyönyörűség is. Hét nagy önálló koreográfiát készítettem, amelyek valójában drámai balettköltemények, mindegyik egy-egy történetet mesél el: Munkácsy és Mozart életét, Othello vagy az Elfújta a szél történetét. A tánc nyelvén mindent el lehet mondani.

Ennyi szellemi és fizikai munka után más már hátradőlve élvezné a jól megérdemelt pihenést.

Én nem tudok hátradőlni. Amíg szellemileg és fizikailag bírom, addig dolgozom. Céljaim, terveim vannak. Azt szoktam mondani, annyira magasra teszem a lécet, hogy akkor sincs nagy baj, ha csak alatta megyek át. Nem szabad feladni, szükség van az ambícióra, ami hajt mindig tovább. Mindannyian a halhatatlanságnak dolgozunk. Hogy elérjük-e vagy sem, nem lehet tudni, de törekedni kell rá. Nekem van egy hitem, ami arra predesztinál, hogy egy magasabb dimenzióba kapaszkodva éljem ezt a nem túl könnyű életet – mert nem könnyű; a nagyon jóleső és megtisztelő kitüntetésekkel együtt sem. 

Péter Zsuzsanna