Megtalálták a helyüket

Az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a Falvak Kultúrájáért Alapítványtól kapta január 22-én a megtisztelő címet a Kárpát-medencei népek együttműködésének fejlesztéséért. A fiatal történészt II. kerületi otthonában kerestük fel, ahol feleségével, dr. Friedler Magdolna orgonaművésszel él együtt. Magdolna idén ugyan nem részesült hivatalos elismerésben, de mint a Járdányi Pál Zeneiskola igazgatóhelyettese és orgonatanára, ő is sokat tesz a művészet és a kultúra ápolásáért.
―A díj különös értékét az adja, hogy nem politikai, hanem kizárólag civil szervezet terjesztheti fel jelöltjeit. Egy véletlennek köszönhetem, hogy felfigyeltek munkásságomra. Tavaly jelent meg horvát nyelven egy kötetem a XVI–XVII. századi magyar történelemről. Talán nem mindenki tudja, hogy Könyves Kálmán uralkodása óta, azaz 1102-től egészen 1918-ig a magyar és a horvát történelem összefonódott. Ennek ellenére a magyar történelem e korszakáról mindeddig nem jelent meg horvátul íródott könyv. A tavalyi zágrábi könyvbemutatót követően kaptam egy értesítést, miszerint a Horvátországi Magyarok Cserkészcsapatának elnöke olyan fontosnak tartja a kötetet a két ország közötti kapcsolatok gazdagításában és egymás megismerésének folyamatában, hogy felterjeszt a lovagi címre.
Mit szólt az elismeréshez?
Már a felterjesztés híre is igen meglepett, és persze, nagyon örültem. Tudni kell, hogy százhetven jelölt közül csak mindössze harmincan kaphatták meg a díjat határon innen és túl.
Mivel jár a lovagi cím?
Kaptam egy gyönyörű lovagi jelvényt, egy címeres kitűzőt, amelyet a zakómon viselhetek, valamint egy díszes oklevelet, és mindezt egy nagyon szép, ünnepélyes ceremónia keretében adták át.
Megváltoztatott valamit az elismerés?
A díjátadón a lovagrend vezetője azt mondta, hogy minden embernek ott kell megállnia a helyét, ahol tenni képes. Nagyon rossz lenne, ha valaki egy kitüntetés hatására átértékelné az életét vagy a munkásságát. A cím engem arra ösztönöz, hogy folytassam a munkámat, mert figyelnek rám.
Mi az Ön kutatási területe?
Elsősorban a XVI–XVII. század, a három részre szakadt Magyarország története, amelyen belül főleg a Habsburg―magyar viszonnyal, a horvát, a szlovák és a magyar kapcsolatokkal foglalkozom. A Szent Korona története, a koronázási ceremónia, a törökök elleni határvédelem számomra szintén izgalmas területek, akárcsak a Kárpát-medence sírköveinek kutatása. Szerencsére a tudomány ― ellentétben a politikával ― kezdi felismerni, hogy a közös múltat, egymás történelmét csak együttműködve lehet feltárni és megérteni. 2016-ban lesz százéves jubileuma az utolsó magyar király koronázásának. Jó lenne az évfordulóra kiadni egy olyan alapművet, amely a koronázások, illetve a Szent Korona újkori történetét mondja el. Sok a mítosz és a feltételezés ezen a területen, hasznos volna a történeti valóságot is megismertetni a széles közönséggel.
A házaspár, bár mindketten veszprémiek, Budapesten ismerkedtek meg, és, mint mondják, kerületünkben találták meg szülővárosuk hangulatát, a kisvárost a nagyvárosban. Géza régebben hosszútávfutó magyar bajnok volt, nagyon szerette a matematikát, de igazi hobbija a szakmája. Magdolna szabadidejében patchworköt és mozaikot készít, kosarat fon, olykor novellákat ír, együtt pedig sokat járnak komolyzenei koncertekre.
―Az én életemet a kerek évszámok határozzák meg ― meséli Magdolna. ― 1990-ben szereztem zongoratanári diplomát, tíz évvel később végeztem a Zeneakadémia orgona tanszakán, és abban az évben kerültem a Járdányi Pál Zeneiskolába. 2005-ben, házasságunk évében lettem ugyanott igazgatóhelyettes. Nincs sok növendék az orgonaszakon, de elszántságban és tehetségben szinte páratlanok. Tíz év alatt négy tanítványom lépett úgy zenei pályára, hogy a középfokú képzést átugorva rögtön a Zeneakadémián folytatták tanulmányaikat. Egyikük már végzett, diplomás művész.
—Kívülállóként mondhatom ― fűzi hozzá a történész férj ―, hogy a kerületünkben működő Járdányi az ország egyik legjobb zeneiskolája. Az iskola kis termében hallottam én már kitűnőbb zenét, mint a Művészetek Palotájában. Ez a kis műhely sokat tesz a magyar zenei élet utánpótlásáért.
Beszélgetésünk alatt Magdolna és Géza össze-összenéz, látszik, fontosak egymásnak, ismerik a másik gondolatait, érzéseit. Tisztelik és érdeklődéssel figyelik egymás munkáját. A kettejük közötti harmónia szinte tapintható.
—Egymásból töltekezünk, és ezáltal gazdagodunk ― magyarázza a férj.
—Ha Géza ír egy népszerűsítő tanulmányt, én képviselem a laikus hallgatót. Ha nem értek valamit, közösen javítjuk a szöveget, vagy igyekszünk hangzatosabb címet találni az írásnak. Ugyanakkor a férjem elkísér a fontosabb koncertekre, versenyekre. Tavaly együtt drukkoltunk tanítványaimnak az országos orgonaversenyen.
Hogy mi a titkuk? Ezen még nem gondolkodtak ― állítják. Talán csak annyi, hogy megtalálták a helyüket, ahol tenni lehet, és érdemes.
Péter Zsuzsanna