Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

„A tanár úr szerette az életet”

2021. március 5.

A Pasaréti út 36. számú ház falán látható tábla szövege találóan sommázza az utókor emlékét Mérei Ferencről. Mérei tanár úr maga is sokszor és nyomatékosan emlegette, hogy életművében az „élet” legalább olyan hangsúlyos, mint a „mű”.

A tanítványai által szerkesztett emlékkötet is ezt a címet kapta: Mérei élet–mű.

Ebben olvasható Mérei vallomása: „Tulajdonképpen minden művem – beleértve az ún. tudományos műveket is – az önéletrajzom volt. Én állandóan az önéletrajzomat írom. Az első munkám, ami megjelent, A gombozó gyerek volt. Én voltam az, aki gomboztam, sok-sok évig. A második Az országépítő gyerek – én voltam az, aki papíron építette azokat az országokat”.

Ha én ezeket gyerekkoromban ismerhettem volna! Hiszen saját képzeletbeli országom nekem is volt (éppen úgy, ahogy most unokáimnak), a gombfocit évtizedeken át fáradhatatlanul űztem. Persze nem őrajta múlott, hogy nem ismertem, hiszen ezeket a munkákat 1936-37-ben publikálta. Amikor azonban legfogékonyabb koromban voltam, ő éppen az 1956-os tevékenységéért rárótt börtönbüntetését töltötte, és munkáit éppenséggel nem propagálta a kultúrpolitika. Így hát csak sokkal később tudhattam meg, hogy a fantáziajátékok után a gombfocival abba a korszakba léptem, amikor a gyermek „nem létező szervezet nem létező törvényei helyett olyanokba illeszkedik be, amelyek magatartásának keretet szabnak, amelyeket ténylegesen be kell tartani, és amelyeknek megszegése nemcsak a mágikus sorsharagot idézi fel, hanem a külvilággal összeütközésbe sodorja. Az intézményesítés és a maga alkotta jog terén ezzel átmegy az irrealitásból a realitásba”. A gombfoci hozzásegíti a gyermeket, hogy „betartsa a maga alkotta és maga választotta szabályokat, hogy ne csaljon, hogy tudjon gyűlölet nélkül veszíteni és elbizakodottság nélkül győzni”.

Ez a legutóbbi gondolat köszön vissza abban a tanításban, amit évtizedekkel később a tanár úr előadásában hallgattam, és több-kevesebb sikerrel máig próbálok követni: „Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka!” Az ő példája (munkássága és élete) a bizonyság arra, hogy ez lehetséges.

Voltak életének szakaszai, amikor „jól járt”, de még többször rosszabbul. A numerus clausus miatt nem járhatott Budapesten egyetemre, a Sorbonne-on lett pszichológus. Párizsban vált marxis­tává. De – ahogy egy életrajzírója fogalmazta – „nem olyan marxistává, aki másokat időnként börtönbe juttat, hanem olyanná, akit mások időnként börtönbe zárnak”. Mellőzés és megtorlás jutott osztályrészéül a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-korszakban. Amikor a hatalom kegyéből ő maga is hatalomhoz jutott, saját bevallása szerint „csapnivalóan rosszul” élt vele. Leginkább talán a „szürke eminenciás” szerepében érezte jól magát.

Az 1970-es években gyermekeink születésével és növekedésével Mérei Ferenc (és munkatársa, V. Binét Ágnes) két könyve vált mindennapjaink nélkülözhetetlen részévé. Mint kezdő szülők, a Gyermeklélektan (Gondolat, 1971) tanításaiból próbáltuk megérteni, értelmezni azokat a sokszor egymásnak ellentmondó tapasztalatokat, amelyeket felmenőink, illetve a gyereknevelés terén már nálunk előbbre járó kortársaink adtak át nekünk. Fiaink pedig kifogyhatatlan érdeklődéssel tanulmányozták és olvasatták fel velünk az Ablak-Zsiráf képes gyermeklexikon (Móra, 1971) szócikkeit. Hogy a fiainkban miért éppen a „búvár” rajza keltett páni félelmet, azt a Gyermeklélektan leggondosabb tanulmányozásával sem tudtuk megfejteni.

Mérei 1964-től az OPNI, vagyis a „Lipót” pszichológusa volt. Megalapította és vezette a Klinikai Pszichológiai Laboratóriumot. Az itt tartott szerdai szemináriumok (a „Mérei-szerdák”) a magyar pszichológusképzés egyik központjául szolgáltak. 1976-os nyugdíjazása után az összejövetelek fő helyszínéül Pasaréti úti lakása szolgált. Érdeklődése a pszichodráma felé fordult, amelynek legnagyobb hazai mestere lett. Ezen a területen is a tudománynak és a művészetnek azt a szintézisét kereste, amely egész életének (és művének) kék madara volt.

Hosszú betegeskedés után 1986-ban halt meg. Az állambiztonság mindvégig megfigyelés alatt tartotta. Alighanem a temetésén is képviseltette magát, hogy ellenőrizze – ahogyan Litván György írta – „síron túli lázító kisugárzását, s hogy megbizonyosodjon róla: valóban eltemették, nem kell többé tartani vibráló szellemétől. A hosszú mérkőzés lezárult”.

Schubert Andás