„A zenélés a hivatásom, a versírás a hobbim”

  Medárd, Vanda és Hanna az Áldás Utcai Általános Iskola tanulói. A szülői örökséget valószínűleg a legkisebb, a negyedikes Hanna viszi tovább: látogatásunk alatt is szorgalmasan gyakorol hárfán.

– A Zeneakadémia elvégzése után először a Fesztiválzenekarban játszottam, majd a MÁV-zenekarnál töltöttem napra pontosan három évet koncertmesterként – meséli a művész, miután körbevezet Tövis utcai otthonában. – Ekkor jött a lehetőség, hogy a Nemzeti Filharmonikusokhoz jelentkezzem szintén koncertmesteri állásra. Akkoriban újult meg a zenekar, és próbajáték-sorozatokat tartottak a reménybeli tagok számára. Így kerültem a csapatba.

Mit jelent a koncertmesterség?

A koncertmester a zenekar elsőhegedűse, aki kijelöli a prímszólamot, meghatározza a játékmódot, technikailag előkészíti a próbát, megadva a vonásokat és az ujjrendet. Ha a darab nehézsége megkívánja, segít betanulni a szólamokat is. Ez nálunk elég gyakran előfordul, mert a zenekar főzeneigazgatója, Kocsis Zoltán szeret nehéz darabokat előszedni. Az állandóan repertoáron tartott zenék esetében – ilyen nálunk sok Bartók- és Liszt-mű – nincs szükség mindig külön szólampróbákra. 

Zenészcsaládból származik?

A szüleim irodalommal foglalkoztak, az Akadémiai Kiadónál dolgoztak. Első közös munkájuk az Új Filmlexikon szerkesztése volt. Ennek kapcsán ismerkedtek meg. Mindketten szerették a klasszikus zenét, így ha otthon dolgoztak, mindig klasszikus zene szólt. Nagy vágyuk volt, hogy egyik gyermekük zenész legyen. Idősebb nővérem bölcsészkart végzett, a fiatalabb orvos lett, a vágy beteljesítése rám maradt. Már az óvodában kiszúrták zenei érzékemet, és mivel apám kedvenc hangszere a hegedű volt, azon kezdtem el tanulni.

Kocsis Zoltán mondta egyszer: örül, hogy zongorázni kezdett, mert bizonyára elriasztották volna azok a borzalmas hangok, amiket a még tanulatlan kéz húz a hegedűn.

Azt hiszem, a franciáknál létezik ez a rosszkívánság: költözzön a szomszédodba hegedűs növendék. Az első pár év a családtagok és szomszédok számára valóban nem könnyű – erről a nővérem tudna mesélni –, engem azonban nem riasztottak el a kezdeti nehézségek. A szüleim minden évben felajánlották, hogy abbahagyhatom, ha akarom, és én mindig a folytatás mellett döntöttem. Édesanyám, amikor behívott gyakorolni, mindig azt mondta: Ne bánd, hogy gyakorolnod kell, meglátod, majd kinyílik neked a világ. Ez így is lett. Földünk legkülönbözőbb pontjaira jutottam el, csodálatos tájakat, különleges embereket ismerhettem meg. De nemcsak térben, időben is kinyílt számomra a világ: ha egy Mozart-művet játszom, az ő szűrőjén keresztül látom a világot, közvetlen bepillantást nyerhetek a lelkébe, zenéjével felelevenítem élményeinek lenyomatát. Ez az érzelmi többlet a legnagyobb adomány egy muzsikus számára. 

Felesége, Polónyi Ágnes szintén muzsikus. A zene hozta össze Önöket?

Amikor én szeptemberben a Máv-zenekarhoz kerültem, Ági már évek óta ott hárfázott. Megmagyarázhatatlan módon azonban egészen áprilisig nem találkoztunk. Akkor kezdtük próbálni Liszt Faust-szimfóniáját, aminek a lassú tételében van egy hárfa- és hegedűszóló. Lukács Ervin vezényelte a darabot, és az első próbán odaszólt nekem, hogy milyen szép ez a szóló, és milyen csinos a hárfás. Volt egy pár ütemnyi szünetem, gyorsan átkandikáltam a zenekar túlsó oldalára, és megállapítottam, hogy Lukács Ervin nem tévedett. Szünetben már csaptam neki a szelet, fél év múlva már házasok voltunk.

Mikor kezdett verset írni a muzsikus?

Az első versem 1986-ban keletkezett, az ’56-os események harmincadik évfordulóján. Édesapám ’56-osként börtönben is ült, ezért az akkori események, illetve az évforduló érzelmileg mélyen érintett. Ez ihlette első versemet. Kamaszként valószínűleg sokan kezdenek verselni, de nálam ez nem múlt el. Mondhatjuk, hogy a zenélés a hivatásom, a versírás pedig a hobbim. Van már ugyan egy kötetnyi versem, de még nem tettem semmit annak érdekében, hogy verseskötetként napvilágot lássanak. Október 28-án az Óbudai Társaskörben Érintés címmel volt egy estje a ByHeart Társulatnak, ahol néhány versem elhangzott. Dragony Tímea zenészbarátom egy cselló-zongora kompozíciót írt az egyik versemre, valamint ugyanerre egy tapintható kép-installáció született, ami a Vakok Intézetében talált helyet.

A művészetek kézfogása.

Zene és költészet közel áll egymáshoz. Elég csak az általam nagyon nagyra tartott Weöres Sándor verseire gondolni, amelyek sokszor nem is a szavakkal érnek el hatást, hanem lüktető ritmusukkal, dallamukkal. Engem a zenének mindig a poétikus oldala ragadott meg, és a versekben is kipróbáltam a szigorú formákat, a ritmust, a rímet. Bár ezen a területen kísérletező típus vagyok, írtam már szabadverset, sőt képverset is. 

Búcsúzóul Gergely megmutatja a még ki nem adott, de kötetbe rendezett verseinek gyűjteményét, és a Flamenco címűt – amit spanyolországi utazása inspirált – felolvassa. Szavai nyomán szinte megelevenednek a jellegzetes mozdulatok, halljuk a kasztanyetta ütését, a cipősarok dobbanását, érezzük, ahogy felforrósodik a levegő. Jó vers, muzsikus-vers. Jó lenne egyszer könyvesboltban is Kuklis-kötettel találkozni.

PÉTER ZSUZSANNA