Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Hogy van, Kedves Szomszéd?

2020. július 24.

Két jól ismert arcot, Radványi Dorottyát és Mohai Gábort kérdeztük arról, hogy töltötte az elmúlt nehéz időszakot.

Mohai Gábor

– Két és fél hónapon keresztül itthon voltam – mondja összetéveszthetetlen bársonyos hangján Mohai Gábor bemondó, előadóművész. – Nem mentem se a rádióba, se a televízióba, és természetesen az irodalmi esteket és egyéb fellépéseket sem lehetett megtartani. Bezártságomon a kert enyhített, ahol nagyon kellemesen tudtam elidőzni. De nem üldögéltem egész nap tétlenül, szerencsére kaptam felkérést a Bonum Televíziótól: verseket vettem fel itthon. Egy régi kedves Duna televíziós kolléganőm, Horváth Adrienne operatőr jött el hozzám, hogy elkészítsük a felvételeket – persze a legnagyobb elővigyázatossággal, mindig kint, a szabadban, az előírt távolságot megtartva. Az így rögzített tizenöt-tizenhat versmondást folyamatosan, a mai napig adja a Bonum tévé. Jó érzéssel töltött el, hogy valami hasznosat is tudtam csinálni a karantén idején, hiszen ahogy én, úgy a televíziónézők is otthon voltak, és örömmel vették a verseket. Szintén itt, a kertben készítettem egy egyórás portréműsort Béres Klárával, a Béres Gyógyszergyár kommunikációs igazgatójával, a Béres Alapítvány elnökével, ami a napokban került képernyőre.

A rádióba se kellett bemennem. A déli harangszó előtti, rövid helytörténeti bevezetők felolvasását sok időre előre felvettük. A másik rádiós feladatom kamarazenei koncertek konferálása és közvetítése a Magyar Rádió Márványterméből, amelyek mindig élő, közönség előtt tartott hangversenyek, így a veszélyhelyzet alatt ezeket nem tartották meg, pótlásukra július második felétől kerül majd sor.

Az otthonlét alatt sok elmaradásomat be akartam pótolni, ami ugyan nem sikerült, viszont nagyon sok szentmise-közvetítést meg tudtam nézni. Vallásos ember lévén a közvetítések sokat segítettek nekem és általuk feleleveníthettem bibliai ismereteimet is: utánanéztem minden bibliai utalásnak, amit a prédikációkban vagy vallási előadásokban megemlítettek.

Lassan kezd visszaállni minden a megszokott kerékvágásba, de az óvatosságnak még helye van. Jó, hogy az üzletek bejáratánál ott a felirat, hogy a maszk viselése kötelező, csak az tölt el rossz érzéssel, hogy ezt sokan nem veszik komolyan, és az álluk alatt hordják a maszkot.

A munka is a szokott módon folytatódhat most már. Éppen ma megyek be a televízióba: az Operatív Törzsből megismert Gál Kristófot, az Országos Rendőr-főkapitányság szóvivőjét hívtam meg egy hosszabb beszélgetésre, ezt a felvételt fogjuk elkészíteni. Szeptemberben tervezzük egy elmaradt irodalmi est pótlását, és nagyon remélem, hogy októberben, a Marczibányi Téri Művelődési Központban megtarthatjuk a Törös Alapítvány szokásos jótékonysági hangversenyét.

Utazást, nyaralást idén nem tervezek, hiszen mostanáig nyaraltunk, nem igaz?

 

Radványi Dorottya

– Érdekes és tanulságos hetek vannak mögöttünk – véli a számos népszerű rádiós és televíziós műsor háziasszonya. – Sok mindent megtanulhattunk a karantén alatt: egyrészt lelassulni, jobban odafigyelni bizonyos dolgokra, másrészt technikai tudást is szerezhettünk. Nem kis mutatvány volt „hómofiszból” rádiós műsort csinálni; az interjúkat telefonon készítettem, a felkonferáló szövegeket egy takaró alatt mondtam el, és mindezt egy itthoni vágóprogram segítségével raktam össze. A Hogy volt? című műsor vendégeivel Skype-on beszélgettünk. Sok feladatom volt, de mindenre volt megoldás. Azt láttam, hogy mindenkinek sok új oldala bukkant elő, amit főleg a Facebook-on lehetett nyomon követni. Még hajat vágni is megtanultam az internetről. Kiderült, hogy milyen sokfélék tudunk lenni, és hogy maximálisan tudunk alkalmazkodni a körülményekhez, még egy ilyen szokatlan helyzethez is. Ez persze nem volt könnyű, nagyon nehezen álltam át a lelassult tempóra, de azután megszoktam és komfortosnak éreztem. Sokszor el is gondolkodtam, hogy miért is kell nekem ennyiféle munkát párhuzamosan végeznem. Azt is be kell azonban vallanom, hogy pont ugyanilyen keserves volt néhány hete a visszarendeződés – de most már a régi fordulatszámon pörgök.

Nem éreztem nyomasztónak a karantén napjait, ami – az állandó elfoglaltság mellett – annak is köszönhető volt, hogy sokat gyalogoltam, kirándultam a szomszédos erdőben. Nagyon szép tavaszunk volt, csábított a jó idő, így naponta felkerekedtem, és igyekeztem mindig más, mindig új utakat felfedezni.

Természetesen nagyon óvatos voltam, bár nálam amúgy is alap az állandó kézmosás és fertőtlenítés. Rendszeresen vásároltam a szüleimnek, akik már nyolcvan felett vannak, és nem értették, hogy miért állok meg maszkban a lépcsőházban és miért nem megyek be. Anyukám meg is kérdezte: – Hát, te ennyire félsz tőlünk? – Nem, Anyu, nektek kell félnetek tőlem – feleltem. Ők a hetedik emeleten laknak, de mindig gyalog mentem fel, nehogy a liftben összeszedjek valamit, illetve edzésnek is jó volt a lépcsőzés. Számomra ugyanis a legdrámaibb a torna megszűnése volt, ahova hetente négyszer, ötször is eljártam. Később az edzőim küldtek tornavideókat, amiket felváltva mindennap végigcsináltam.

A tornaterembe is nehezen merészkedtem le eleinte, most is óvatos vagyok, de megyek – ahogy már visszatértem a rádiós és televíziós stúdióba is. Fontos volt, hogy betartsunk minden korlátozást, de nem lehet állandó félelemben élni, mert az mentálisan és később fizikálisan is károsítja az embert. Úgy érzem, végre ismét az a szabadon mozgó, szabadon élő ember vagyok, aki voltam.