Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Gyabronka József

2020. december 18.

Amikor Gyabronka József színművésszel készítettem ezt az interjút, ő így zárta a beszélgetést: Hálás vagyok, hogy nem kérdezett a Zsebtévéről és Kanadáról…

 

Tényleg nem kérdeztem, bár a bevezetőben gondoltam megemlíteni, hogy a hetvenes években az egész ország szívébe zárta a gyerekműsor kedves mosolyú főszereplőjét. De igaza van, az már a múlt, és az azóta eltelt időben számtalan színházi és filmszerepben bizonyította, hogy komoly, drámai szerepekben éppúgy felejthetetlen alakítást nyújt, mint komikus vagy éppen szarkasztikus figurák életre keltésében – az utóbbi időkben leginkább az Átrium színpadán.

– Tizennyolc éves koromig a Moszkva téren laktunk, az érettségi környékén költöztünk szüleimmel Zuglóba – meséli a színművész a II. kerületi kötődéseit firtató kérdésemre. – Általános iskolába a Marczibányi térre jártam, a gimnáziumot pedig a Rákócziban végeztem. A Városmajor és a Marczibányi tér volt a játszóhelyünk, az utóbbin található röplabdapályát telente felöntötték vízzel, ott korcsolyáztunk. A művelődési központ helyén egy domb volt, elvileg a focipályához tartozó lelátó, oda jártunk ki az iskolával rajzolni. Az iskolának volt egy nagyszerű kamarakórusa (én is énekeltem benne), amely mindenféle versenyt megnyert – még a csillebérci döntőt is, ami miatt egy hetet töltöttünk az úttörőtáborban, és rengeteg mozgalmi dalt és egyebet énekeltünk. Ott tanultam meg az Ébresztő és a Takarodó (Il Silenzio) dallamát, majd később, amikor fúvós hangszerhez jutottam, próbáltam játszani is ezeket.

Vonzódott már akkor is a színházhoz, a színművészethez?

Nyolcadikban indultam egy szavalóversenyen, de igazán a gimnáziumban kezdődött ez a vonzalom. Volt egy csodálatos magyartanárom, egyben osztályfőnököm, a legendás Kovács Endre, aki a kettővel felettem járó Réz Andrással (az azóta kitűnő filmesztétával) alakított egy színjátszó kört, és oda engem is bevettek. Kovács tanár úr később Csurgón, egy színjátszó fesztiválon találkozott a szintén legendás Keleti Istvánnal, a Pinceszínház vezetőjével, és mivel volt egy olyan zseniális szokása, hogy igyekezett mindenkit a számára megfelelő pályára irányítani, beajánlott neki. Így kerültem 1969-ben a Pinceszínházba, majd két év amatőrség után felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Mit szólt hozzá a család?

Megnyugodtak. A felmenőim között nem voltak színészek, de a szüleim mindketten tagjai voltak Gyulakeszin a helyi plébános szervezte színjátszó körnek. Hogy mennyire voltak tehetségesek, nem tudom, de a helybeliek állítólag azt mondogatták, hogy ha a Gyabronka Jóska benne van a darabban, akkor megnézzük… Amikor a felvételire készültem, apám azért aggódott, hogy bejutok-e. Annyi előéletem volt, hogy még érettségi előtt bekerültem a Thália színház egyik előadásába, az volt a címe: Irány New Haven. Gosztonyi János rendezte, aki ismert engem az amatőr mozgalomból, és meghívott egy szerepre. Montágh Imrét, a főiskola beszédtanárát is ismertem, ő a Pinceszínházban kis beszédszemináriumokat tartott nekünk.

A Krakken művelet

Szerencsésen indult a pályája. Kitartott Fortuna ön mellett?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert Magyarország legnagyszerűbb rendezőivel volt alkalmam együtt dolgozni, akiktől sokat tanulhattam. Persze az én életemben és a pályámon is előfordultak hullámvölgyek, de ami nagyszerű dolog: szabadúszóként elmondhatom, hogy van választásom. Alapvetően önmarcangoló típus vagyok, de most már „csak” magam előtt kell vizsgáznom, így olyan előadásokban veszek részt, amilyenekben szeretnék.

Elsősorban az Átriumban és a Spinoza Színházban.

És az Orlai Produkció darabjaiban. A Spinozában korábban vagy nyolc-tíz éven át Bächer Ivánnal volt közös estünk. Én az ő írásait olvastam fel, ő pedig Chopin-mazurkákat zongorázott, de Iván nincs már köztünk, nélküle nem akarnám folytatni ezeket az előadásokat. Játszom a Herzl Tivadarról, Izrael egyik alapítójáról szóló Herzl című darabban, amit, bár műsoron van, a járványhelyzet miatt – akárcsak a többi előadást – jelenleg nem láthat a közönség.

Hogy érzi magát az Átriumban?

Szimpatizálok a társulattal és a színház vezetőivel, már csak azért is, mert nagyon megtisztelő volt, hogy rögtön az első produkciónál gondoltak rám, és azóta is több előadásban felléphettem. Most is éppen bemutatóra készültünk, amit sajnos meghiúsított a járvány. Alföldi Róbert rendezésében A jegyzőkönyv című kortárs amerikai darabot próbáltuk, de ez majd csak akkor kerül színpadra, ha már annyi néző ülhet be, ahány szék a nézőtéren van.

Hogy éli meg a járványhelyzetet?

Ugyanolyan rosszul, mint ahogy a kulturális életben jelenleg zajló és engem mélységesen elkeserítő „hadiállapotot”. Elfogadhatatlannak tartom a politika ilyen szintű befolyását, hogy ne a közönség ízlése és ne a valódi siker legyen az értékmérő, hanem a politika dönt színházi vagy egyéb kulturális intézmények vezetőiről. Ezt a tűrhetetlen kultúrpolitikai légkört nagyon veszélyesnek tartom, de természetesen nem szeretném a járványhoz hasonlítani, ami mára már sajnos, nagyon sok családot érint.

A jegyzőkönyv című előadás próbáján

Ugyanakkor csodálatos dolog, hogy mennyi mindenre jut most időm. Remek könyveket olvasok, remek filmeket nézek – például Tarkovszkij összes filmjét, de újranéztem a Sátántangót, a Szegénylegényeket, és olyan kortárs magyar filmeket is láthattam, amelyekről az utóbbi időben lemaradtam. Olyan emberekkel folytatok hosszú telefonbeszélgetéseket, akikkel esetleg már évek óta nem jutottunk hozzá egy jó kis eszmecseréhez. Pici odafigyeléssel nagyszerűen ápolhatók az emberi kapcsolatok, amikre nagy szükségünk van.

Nem hiányzik a színpad, a fellépés?

Igen is, és nem is. Van mondanivalóm, és ha valamit igaznak és követendőnek tartok, azt szeretném megosztani másokkal – ugyanakkor a közvetítésben nem vagyok elég ügyes, szükségem van dramaturg és rendező segítségére. Ezért vagyok nagyon hálás, ha hívnak.

Szeretek játszani, szeretek a kollégák között lenni – főleg az olyan előadásokban, amelyekben valami ránk van bízva, improvizálhatunk, írhatunk szöveget, énekelhetünk, zenélhetünk. Ez mindig nagyon izgalmas, mert ilyenkor alkotói is vagyunk az előadásnak, nemcsak interpretálói.

Közeledik a karácsony, amit most bizonyára minden család a szokásostól eltérőenfog megünnepelni. Ön hogy készül az ünnepekre?

A karácsonynak soha nem az ajándékokról kellene szólnia, de idén végképp fontos lenne ezt megfogadni és betartani. Szó szerint kellene értenünk, hogy ez a szeretet ünnepe, és ennek jegyében ajándékozhatnánk egymásnak mondjuk egy sétát (egymástól két méter távolságban) a közeli erdőben vagy a Nagyréten, a távol élőket, vagy idős, már nem gyaloglóképes rokonainkat pedig beszélgetéssel lephetjük meg – telefonon vagy képernyőn keresztül. És bár idén sajnos nem együtt fogjuk körbeállni a karácsonyfát és nem fogunk együtt bejglizni, de azért a technika és a fantáziánk segítségével tudunk meghitt és bensőséges ünnepet varázsolni.

Ezt kívánom mindenkinek!

Péter Zsuzsanna