Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Budai polgárok a kerületből…

2017. május 10.

 Gyerekkora óta a II. kerületben él, főiskolásként pedig az elsők között készített honlapokat. Kétgyermekes anyaként hívta életre mostani, személyre szabott ajándékok készítésével foglalkozó vállalkozását.

 Kardos Zsuzsával Bimbó úti irodájában beszélgettünk álmokról és különleges ajándékairól egy hóeséses áprilisi délelőtt.

– A II. kerület az otthonom, a Ganz utcába születtem. Ott még arról álmodoztam, hogy szállodaigazgató leszek, aztán jött a Tövis utca, ahol a tanulás mellett honlapokat kezdtem készíteni akkor, amikor másnak még internete sem volt otthon. Első munkáim egyike volt a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományok Intézetének honlapja 1999-ben, később sok más munka mellett a régi főiskolámnak és a Bárka Színháznak is készítettem weboldalt. Majd a Káplár utcába költöztünk, és az új lakással új álmok is születtek.

A vizualitás mindig is fontos volt számomra, de kézügyességem nem sok volt. Amikor megszülettek a gyerekeim, kiderült, hogy mégis tudok varrni, babaházat és társasjátékot készíteni. Rengeteg egyedi ajándékot csináltam, először csak a családomnak, aztán felkéréseket is kaptam. Ez ihlette a vállalkozásomat. Megálmodtam, megterveztem és idén már az Az Év Anyavállalata díj pályázói között vagyok. A második gyerekünket vártam, amikor egyszer kifakadtam otthon, hogy „borzasztó, hogy csak ülök és hőlégballonokat varrok”. A férjem annyit mondott, nagyon jó, amit csinálok, és ha ettől szebb lesz a gyerekeink környezete, élete, legyek rá büszke, mert ő az.

Egyedi ajándékaim közül a legnépszerűbb a személyre szabott film, amiben az ajándékozott egy igazán őszinte tükörhöz jut. Átlagos napokon ritkán mondják az ember szemébe, hogy mit szeretnek benne. Amikor a filmben valakiről a számára legfontosabb emberek fogalmazzák meg ugyanazt, egy édesanyáról például öt-hat családtagja mondja azt, hogy odaadó, az igen erős. Én pedig szeretem megmutatni másoknak az igazi lényegüket.

Nem szívesen laknék máshol, itt már minden ismerős, a Millenáris környéke olyan, mint egy falu. Amúgy van még egy kerületi álmom, amit valóra kell váltanom. Gyerekkoromban iskolából jövet-menet sokszor átsétáltam a Frankel Leó út kis terén, ahol egy kerekesszékes mozgássérült és talán értelmi fogyatékos férfi töltötte napjait. Béla minden járókelőre mosolyogva ráköszönt, kacskán integetett. Így nőttem fel, a furcsa mosollyal, amit mindennap útravalóul kaptam tőle. Amikor meghalt, arra gondoltam, hogy egyszer szobrot állítok neki, „odavarázsolom” őt újra a padok mellé. A mosolyhoz és az örömhöz azóta is ragaszkodom.