Budai polgárok a kerületből…

 Halála után gyermekorvos nagymamám kitanulta a szakmát, és átvette nagyapám Varsányi Irén utcai rendelőjét. A szüleim első rendelője a lakásunkon működött. Egy héten kétszer jöttek a betegek, olyankor mindig makulátlan tisztaságnak kellett lennie. A testvéremmel azt kérdezgettük a páciensektől, hogy hoztak-e ajándékot, és sokat beszélgettünk velük. Gimnazistaként gyermekorvosnak készültem, a szüleim tereltek a fogorvosi pályára, utólag nagyon hálás vagyok ezért. Ebben a szakmában az ember a maga ura lehet. Eleinte féltem tőle, nem volt túl biztató, amikor az egyetemen egy farostlemezt kellett furkálni, ami úgy csúszott, mint a korcsolyapálya. De szerencsére az igazi fog nem így viselkedik. Nagyon szerettem tanulni, évfolyamelső voltam, később tanítottam is az egyetemen. Először a saját rendelőmben dolgoztam, aztán az én ötletem volt, hogy nyissunk közös rendelőt. Időközben az öcsémet is sikerült meggyőznöm arról – miután csalódott a bútorasztalos szakmában –, hogy érdemes leülni tanulni, és erősíteni a családi vállalkozást. Hála Istennek beleszeretett a fogászatba, és ma már szakmai körökben is jól ismerik. A gyökértömés specialistája lett.

Matos Orsolya fogorvos Fotó: Soós Dániel

Szeretem a rendelőnket, mindent együtt terveztünk a pulttól a berendezésig. Az ablak a pasaréti templomtoronyra néz, műtét előtt mindig kinézek rajta, és ez biztonságot ad.

A fogorvosi munka nagyon kreatív, mindig lehet fejlődni, új dolgokat tanulni. Van egy orvos barátom, akinek rendszeresen nézem a műtéteit. Ő és a szüleim is a szakma szerelmesei, hozzájuk hasonló szenvedéllyel dolgozom, és 2004-ben az anyaságnak is így „indultam neki”, akkor otthagytam a tanítást, hogy legyen időm a családomra. Három gyerekem van, és már nekik sem idegen a fogászat. A kisfiamnak egyszer megengedtem, hogy a felügyeletem mellett kihúzza a kislányom tejfogát. Szeretnek a rendelőbe jönni, ők is gyakran találkoznak a betegekkel. Nem titok, örülnék, ha valamelyikük továbbvinné a szakmát.

Utószó:

A beszélgetés végén odaadtam a névjegyemet Orsolyának. Rápillantott, majd megkérdezte, hogy véletlenül nem a terézvárosi vasutas oviba jártam-e az ikertestvéremmel, ahová ő és öccse, Marci is. Marci egyszer adott nekem egy puszit, amit letöröltem. Emiatt nagyon elszomorodott, de az anyukájának végül sikerült megvigasztalnia egy dömperrel. Ez több mint harminc éve történt, hihetetlen, hogy milyen kicsi a világ. Igaza volt korábbi interjúalanyomnak, Szűcs Nelli színművésznek, aki azt mondta, nincsenek véletlenek. Úgy látszik, tényleg nem véletlen, hogy a Budai polgárok a kerületben… rovatban ezúttal Orsolya mesélt magáról. Én pedig utólag azt kérem, ne haragudj, Marci!