Tíz művész egy családban

A népes családból ma már csak az édesanya lakik az egykor gyerekzsivajtól hangos tetőtéri lakásban, ahol idejének nagy részében 2012-ben elhunyt férje életművét rendezi. 

– 2016-ban lesz a férjem születésének századik évfordulója – meséli Mária, miközben hellyel kínál a festményekkel díszített szobában. – Nagyon örülnék, ha ebből az alkalomból sikerülne megszervezni egy kiállítást. Gyönyörű munkái vannak élete különböző szakaszaiból; például képek Rómából, ahol kétszer is járt ösztöndíjasként vagy a két, korán elvesztett feleségéről, akiket többször is megfestett. Rajzok, akvarellek és olajfestmények, számtalan portré. Eddig 3800 művet katalogizáltunk, de még nem értünk a munka végére. 

Breznay József elismert és népszerű festőművész volt. 

A harmincas évek második felében járt a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanársegédje lett. Nagyon lelkesen vetette bele magát a művészeti életbe, rengeteget dolgozott, pedig pályakezdését sok tragédia árnyékolta be: meghalt az édesanyja, a fivére, az első, majd a második felesége. Az ötvenes években a szocialista realizmus volt az uralkodó irányzat, ami akkor sem volt elismert stílus a világban. (Érdekes, hogy manapság kezdik ezeket a műveket újra felfedezni, és főleg Amerikából megvásárolni.) Persze akkor is születtek értékes és kevésbé értékes művek. A férjem Mácsai Istvánnal közösen festette meg egy hatalmas vászonra az Aratósztrájkot, amiért 1953-ban Munkácsy-díjat kapott. 

Mi 1954-ben házasodtunk össze, majd egymás után jöttek a gyerekek, és mivel szerettek „besegíteni” ujjacskáikkal a készülő olajfestménybe, szükség lett egy műteremre. Abban dolgozott hosszú évtizedeken keresztül a férjem, ma Pál vagy András fiam használja. 

 

Mindegyik gyerekből művész lett? 

Legalábbis majdnem mindannyian ilyen irányú középiskolába jártak, és itthon vagy külföldön elvégezték a művészeti akadémiát is. A megélhetés végett azonban művészet közeli szakmát is választottak. Csak ketten, Gábor és Pál élnek festészetből. 

A két legnagyobb gyerek, Lívia és József a férjem második házasságából született. Lívia (1948) könyvgrafikai szakon végzett, ma Németországban él, ahol fest is, tanít is. Józsi (1952) eredetileg bútorrestaurátor szakra járt, azután Párizsban tanult, a festészet mellett belsőépítészként is dolgozott. Sajnos, ő már három éve nincs köztünk. Klára (1954) nagyon jól rajzolt már kiskorában is, igazán szép dolgokat alkotott, de őt mindig is a vidék, a természet vonzotta. Jelenleg egy tanyán él, rengeteg állattal körülvéve. Gábor (1956), a szelíd, nagy szemű fiú Párizsban tanult festeni, most is ott él a családjával. Mari (1957) Gáborral és Józsival együtt ment ki Párizsba, ott ment férjhez, sokféle művészi tevékenységet – freskó- és üvegfestést, könyvillusztrálást, művészeti oktatást – végez a mai napig. Sándor (1960), a vidám fickó csodálatosan érdekes műveket – hatalmas festményeket – készített, de sajnos nem ezt az utat folytatta. Olaszországba költözött, ahol egy számítógép-grafikai vállalatot alapított, ami egészen a világválságig remekül működött. Paliban (1962) mindig rengeteg energia volt, fiatalkorában meglehetősen viharos életet élt, de szerencsére ugyanezzel a tűzzel dolgozik ma a festészet területén is. Most éppen Párizsban látható kiállítása, de itthon is sokszor mutatja be munkáit. Sándor és Pál Ravennában – Pál később Párizsban is – folytatott művészeti tanulmányokat, ahol a mozaikrakást is elsajátította. András (1963), az igazmondó fiú elsőre bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, szintén sokat fest, kiállításai is vannak, emellett a Budai Rajziskolában tanít, és most sokat segít nekem abban, hogy sikerüljön édesapja emlékkiállítását tető alá hozni. Tíz évvel utána született meg Márta (1973), amikor én már 45 éves voltam, de elfogadtuk őt. Bevallom, merészség volt, de Isten segítségével sikerült fölnevelni. Gyönyörű kislány volt, tele tehetséggel és öntudattal. 

Milyen volt az élet egy ilyen népes családban? 

Csodálatos! Állandó nyüzsgés, sok munka, kis drámák és nagy örömök. A gyerekek egymást csiszolgatták, nyesegették a vadhajtásokat, nevelésükben ez sokat segített. Mindig is sok gyereket szerettem volna, és hát jöttek is egymás után. Mostanra 16 unokám és két dédunokám van, és bizony náluk is előbukkan a művészvéna.

 

Már csak önről nem esett szó, pedig szintén festőművész. 

Anyai nagyapám freskófestő volt, ma is látható még a keze munkája több hazai templomban. Anyám is Képzőművészeti Főiskolát végzett, majd férjhez ment apámhoz, egy csodálatos, tündéri humorú emberhez, és megszülettünk mi hárman. Szüleim bennem a jövő nagy szobrászát vélték felfedezni, mert ügyesen gyurmáztam, és gubacsokból mindenféle figurát – egyszer egy különösen jól sikerült kígyót és kígyóbűvölőt – faragtam ki. Fel is vettek a főiskolára, Kisfaludy Stróbl Zsigmond osztályába, ahol csak egy évet töltöttem, mert úgy gondoltam, a szobrászat nem nekem való. Végül festőszakon végeztem, de mivel tanítani nem akartam, pénzt keresni pedig kellett, elmentem műszaki rajzolónak. Jól éreztem ott magam, de hiányzott a művészi munka, így eljártam múzeumokba képeket másolni, hogy tanuljak a nagy mesterektől. Egyszer jött egy bizottság a Képcsarnoktól, köztük volt egy Breznay József nevezetű fiatalember, aki megállapította, hogy jó alakom van és meleg tekintetem. A folytatás már ismert…

A családanyai elfoglaltságok mellett volt lehetősége festeni? 

Bár a gyerekekkel való törődés valóban sok időt vett igénybe, ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell mondanom, hogy ez mégiscsak kifogás volt. Rengeteg örömöt és tennivalót jelentett nekem a család, jártunk mindenfelé, és én állandóan filmeztem őket. A hétköznapok erőteljesebben hatottak, mint az a tehetség, amit örököltem. A tehetség csak akkor tud kibontakozni, ha állandóan gyakoroljuk, akár a zenében, akár a sportban. Amikor a kicsik már ide a szomszédos Ady Endre Utcai Óvodába, a nagyobbak pedig az Ady iskolába jártak, napközben a férjemmel átmentünk a műterembe dolgozni. Amit alkottam, azt ebben az időszakban tettem. Most is hordok magammal egy kis rajzfüzetet, de ez nem elég. Ha erősebb lett volna bennem az ambíció, festhettem volna többet a család mellett is és most is. Szerénytelenség nélkül mondhatom azonban, hogy képes vagyok felismerni a látványban az emberit, a humorosat vagy éppen a szánandót, és ezt vissza is tudom adni. Talán ezzel magyarázható, hogy bár kevés darabból áll az életművem, de az jobbára mind elkelt. Breznay József állandó kiállítója volt a magyar galériáknak. 1957-től kezdve mind gyakrabban járt külföldre – Párizsba, Milánóba, Pármába, Düsseldorfba, Essenbe, Dauville-be – kiállítani. Művészi és anyagi sikereit részben ezek az utak alapozták meg. Amikor hazaérkezését várták a gyerekek, kiálltak a kert sarkába és nyugat felé fordulva kiáltoztak: Apu, Apu, Apuuu!

 

A család mindig is a II. kerületben élt? 

A férjem a közeli Eszter utcában lakott az édesanyjával. Ebben az Ady Endre utcai lakásban, ami eredetileg padlástér volt, korábban az öccse élt, akinek korai halála után költözött ide. A második feleségével már itt lakott, és ide jöttem én is. Nagyon szerettünk itt élni, bár a férjem – később a gyerekekkel is – sokat járt külföldre. 

A Vízivárosi Galériában 2009-ben közös kiállításunk is volt a Kerület Napja alkalmából, ahol hárman, Pali fiammal együtt mutatkoztunk be a II. kerületieknek. A férjemet többször megihlette az erkélyünkről nyíló kilátás, nagyon szép festményei őrzik a budai panorámát.

Péter Zsuzsanna