Kerületi orvos mentette a Titanic utasait

Nemrég egy kedves olvasónk azzal a kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz, hogy segítsünk megkeresni azokat, akik még ismerhették – ha közvetve is – néhai nagyapját. A levél további részéből kiderül, hogy a nagypapa nem más, mint dr. Lengyel Árpád, aki a Carpathia magyar hajóorvosaként 1912-ben részt vett a jéghegynek ütközött Titanic szerencsétlenül járt utasainak mentésében. Kíváncsiak lettünk az unokára, így otthonában felkerestük Völgyi Péterné dr. Reich Mártát.

Völgyi Péterné dr. Reich Márta– Három kerülethez is erősen kötődöm – meséli Márta, aki 1973 óta kerületünk lakója. – A nyolcadikban születtem, még abban a lakásban, amelyben nagyszüleim is éltek, és ahol nagyapámnak a rendelője volt. Amikor férjhez mentem, akkor költöztünk ide, a Felső Zöldmáli útra, itt nőtt fel a fiam és a lányom. És végül a XIII. kerületi Gárdonyi Géza Általános Iskolában tanítottam 40 éven át magyart és franciát. Nagyapám a Kapás utcai rendelőintézetben dolgozott az orr-fül-gégészet osztályvezető főorvosaként 1928-tól egészen 1940-ben bekövetkezett haláláig, valamint főorvosi munkakört töltött be a Budapesti Mentőegyesületnél. Reménykedem, hogy talán van olyan kerületi lakos, akinek szülője, nagyszülője ismerhette őt, akinek valamilyen emléke van róla.

– Miért indult el nagyapja nyomában?

Kép a Kapás utcai orvosi rendelőből– Két év múlva, 2012-ben lesz éppen száz éve, hogy elsüllyedt a Titanic. Elhatároztam, hogy a kerek évfordulóra megírom nagyapám történetét, ehhez gyűjtök jelenleg is anyagot. Nagyon kevés ismerettel rendelkezem, hiszen én magam, sajnos, nem ismerhettem őt személyesen, csak édesanyám elbeszélései nyomán. Azt tudom, hogy borzasztóan megrázta őt a katasztrófa, nem szívesen beszélt róla családi körben. 1912 májusában tartott egy felolvasást a Budapesti Orvosi Kaszinóban azokból a feljegyzésekből, amelyeket közvetlenül a tragédia után írt. Később ez az előadás többször megjelent nyomtatásban is. A kerek évfordulókon felkérték, hogy idézze fel emlékeit, így 1937-ben, a 25. évfordulón a rádióban is készült vele felvétel.

– Korábban nem próbált kutatni?

Katonaorvosként az elsô világháborúban– Amíg édesanyám élt, ő ápolta nagyapám emlékét. 2001-ben, a halála után vettem én kézbe a családi örökség sorsát, de amíg aktív pedagógus voltam, nem sok időm volt foglalkozni vele.Egészen a hatvanas évekig nem nagyon lehetett beszélni ilyen „amerikás” témákról. Később, ahogy enyhültek a politikai viszonyok, úgy nőtt meg az érdeklődés az egykori tragikus események és a segítőkész magyar orvos iránt. Jelentkezett a Magyar Hajózási Szakközépiskola, hogy védnökséget vállalnak a sírja felett. Azóta is minden év szeptemberének utolsó csütörtökén, a tengerészeti világnapon megkoszorúzzák az emlékhelyet. Itt hangzott el az a mondat dr. Papp Zoltánnak, a Mentőmúzeum nyugalmazott igazgatójának beszédében, ami engem mélyen megérintett, és további kutatásra sarkallt: „Az 1900-as évek elején két magyar orvos nevét ismerte az egész világ: Semmelweis Ignácét és Lengyel Árpádét.”

– 2007-ben a Millenárison láthattunk izgalmas kiállítást a Titanic katasztrófájáról.

– Amikor hírét vettem a kiállításnak, felkerestem a szervezőket, akik örömmel fogadtak, és egy külön vitrint rendeztek be nagyapám kitüntetései, fényképei és egyéb relikviái számára. A kiállítást követően éreztem úgy, hogy nekem ezt a történetet meg kell írnom. Ugyanakkor arra is rá kellett ébrednem, hogy borzasztó keveset tudok a nagyapámról. Nagyanyám 1944-ben halt meg, és anyám családjának többi tagja sem él már. A „nyomozást” Pilismaróton kezdtem, mert tudtam, hogy ott született 1886-ban. 2008-ban emléktáblát avattak tiszteletére, és az ottani önkormányzat épületében egy csodálatos kiállítást hoztunk létre közösen a helyi szervezőkkel és a főszervező dr. Balogh Tamással, a TIT Hajózástörténeti Társaságának elnökével.

– Mit sikerült eddig kideríteni?

– Hosszas keresgélés után megtudtam, hogy a Tavaszmező utcai Főreálban érettségizett 1904-ben. Még abban az évben a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára jelentkezett, amit 1909-ben sikeresen el is végzett. Utána orr-fül-gégész szakorvosnak készült, gyakorló éveit a Rókus kórházban töltötte. 1911-ben kezébe került egy újsághirdetés, amelyben angolul beszélő magyar orvost kerestek a Carpathia fedélzetére, amely kivándorlóhajó volt, Fiume és New York között szállította az új hazára áhítozókat. Nagyapám fiatal, független, kalandvágyó ember lévén jelentkezett a hirdetésre, és fel is vették. A hajó eljutott New Yorkba, majd a visszaúton kapta az értesítést a Titanic tragédiájáról. A megrázó élmények hatására nagyapám soha többé nem szállt hajóra.
Márta közben előkeresi a nagyapai hagyatékot: fotók, kitüntetések, oklevelek, egykori orvosi táskája, amiben még a fecskendő is hibátlanul megvan, egy portré, amit egy hálás beteg készített, az I. világháborúban katonaorvosként viselt szuronya, egy ingyenes bérlet, mert – mint kiderül – az orr-fül-gégész szakorvos élete végéig mentőorvosként, iskolaorvosként, sőt a HÉV üzemorvosaként is dolgozott.

– Nagyon pontos, következetes, mélyen empatikus ember volt édesanyám elbeszélése szerint, de ez meglátszik az írásán is – mutatja a régi leveleket Márta. – Kiegyensúlyozottnak ismerték, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy érzelmeiben visszafogott, inkább fegyelmezett, mint túláradó volt. Szerette a társaságot, rendszeresen összejártak kártyázni, és lelkes zenebarátként nagyanyámmal rendszeresen jártak az Operába is. Sajnos, sok fehér folt van még az élettörténetében, ezért lennék nagyon hálás mindenkinek, aki bármilyen adalékkal tud szolgálni ahhoz, hogy többet tudjak meg erről a nagyszerű emberről.

Péter Zsuzsa

Részletek dr. Lengyel Árpád írásából, melyet Titanic és Carpathia címmel 1912. május 17-én felolvasott a Budapesti Orvosi Kaszinóban.

1912. május: jótékonysági futballmeccs a Titanic árváinak megsegítésére, amelyen a Carpathia legénysége és
















„Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amidőn ébresztőm magából kikelve rohant szobámba, hogy felkeltsen, s bár még akkor ő maga sem tudta, hogy miről van szó, viselkedésével elárulta, hogy valami nagy balesetet sejt a Carpathia személyzetének éjjeli 1 óra tájban való mozgósításából. Alighogy hozzáfogtam az öltözéshez, már jön az angol orvos is hozzám, és mondja: „Doctor a big thing Titanic is sinking.”
Nem akartam elhinni, hogy ébren vagyok, s mint egy nyomasztó, kellemetlen álmot, el akartam űzni gondolatkörömből a hallottakat, de sajnos, nem tűnő álomkép, hanem keserves valóság volt az éjjeli híradás.”
„Az irányváltoztatott Carpathia 13 mérföldes átlagos sebességét 18 mérföldesre váltotta fel. Utasaink, akik a fedélközi utasokkal együtt kb. 1100-an voltak, nyugodtan aludtak, és mit sem tudtak arról, hogy mi van készülőben.”
„Az orvosok elosztása úgy történt, hogy az első osztályú étkező teremben az angol orvos, a második osztályban az olasz orvos nyert elhelyezést, és én a fedélközön lévő orvosi szobába voltam rendelve. Minthogy ott van a legalacsonyabb feljáró, a fedélköz ajtajain emeltük be később a menekülteket, akiket azután én osztályoztam, s szabtam meg további tartózkodó helyüket.”
„Három óra is elmúlt már, midőn beértük az első csónakot, amelyen kb. 25-en voltak. Kötelet dobtak le nekik hajónkról, s úgy húzták magukat annak segítségével a feljárónkhoz. Azonban a csónakban ülők sehogy sem tudtak a többszörös kísérlet dacára a hidegtől megdermedt tagjaikkal felmászni, ezért egyenként kellett őket felhúzni csigákon a mi biztosabb talajt nyújtó hajónkra.”
„Először mindenki a feljáró melletti rendelőszobába jött, s miután meleg itallal, takaróval szolgáltunk, az illetőket – ha sérülésük nem volt – a nekik megfelelő osztályba vezették. A sebesülteket ideiglenesen ellátva azonnal hordágyon a kórterembe szállították, ahol nemsokára részesültek végleges orvosi kezelésben. Könnyekre fakasztott mindenkit a menekültek jajgatása, mert amint hajónkra jutottak, és kissé feleszméltek, újból kitört belőlük a mérhetetlen fájdalom megnyilvánulása. Ki a gyerekeit, ki a szüleit, ki pedig élete párját kereste. Rettenetes volt nézni ezeket az embereket.”
„Összesen 705-en menekültek meg. Legtöbben bokaízületben szenvedtek kisebb-nagyobb zúzódásokat, volt azonban több lábtörés és egy felkartörés is. Azonban nemcsak a szemmel látható sérülésekkel bírók voltak betegek, hanem sokkal többen olyanok, akiket súlyos idegrázkódtatás tett beteggé. Voltak nők, akik egyik ájulásból a másikba estek, egyesek görcsökben fetrengtek, némelyek síró- és nevetőgörcsöket kaptak, és igen sokan félrebeszéltek.”
„18-án délután türelmetlenül vártuk a partra érkezést. 9 óra után értünk be a dokkba, amelyet villamos fényár világított meg, és hatalmas villamos betűkkel világított a „Cunard” név. A dokk épület Hudson folyó felé néző teraszán rengeteg ember várt, örömujjongásban törtek ki megérkezésünkkor. A várócsarnok telve volt újságírókkal, és lesték a hajóról kijövőket.”
„Másnap, 19-én 14 órára tűzetett ki az indulás ideje. Az összes lapok telve voltak hajónk dicséretével, s az előkelőségek tömege jött látogatni a Carpathiát, amelyet elözönlött az újságírók és fotográfusok serege.”
„Marconival kell végeznem, akinek elméje szülte a dróttalan távírót, a tengeri utasok egyetlen reményét, amely veszély idején odavonzza a segítséget az arra szorulóknak. Az ő szikrája az, amely bevilágítja az óceánt, és annak utasai általa érzik, hogy nincsenek végleg elzárva a külvilágtól.”
(Ez volt az első alkalmak egyike, hogy használták az SOS jelzést!)

Völgyi Péterné várja mindazok jelentkezését, akiknek bármilyen emlékük van nagyapjáról, a Kapás utcai rendelő orr-fül-gégészetén dolgozó dr. Lengyel Árpádról. Telefon: 325-5936 vagy 06 30 570-5292.