|
|
„Összekötni eget és földet”
Egymás iránti elkötelezett szeretetben, egymás művészete iránti mély tiszteletben
él együtt hosszú évtizedek óta Kovács Eszter operaénekes és Tréfás Miklós grafikus-szobrászművész.
Pasaréti otthonuk is melegséget, harmóniát áraszt: a nappaliban a férj Per Ignis
(A tűzön át) című alkotása látható, amelyet a feleség küzdelmekben és sikerekben
gazdag pályafutása ihletett. Kovács Eszter világszerte elismert Wagner-énekes.
A legnagyobb operaházak – például a New York-i Metropolitan vagy a londoni Covent
Garden – ünnepelt sztárja volt egészen addig, amíg fiatalon, 45 évesen vissza
nem vonult.
Kovács Eszter: A Zeneakadémia után azonnal az Operaházba kerültem, ahol tizenöt
évi tagságom alatt sok szép szerepet elénekelhettem. Itt kezdtem el Wagnert énekelni:
Sieglindét és Brünnhildét A Walkürből. Itt fedeztek fel a külföldi impresszáriók,
ide jött meghallgatni Eva Wagner, a zeneszerző dédunokája. Később számos meghívást
kaptam a világ különböző pontjairól, de volt olyan hely – San Francisco vagy Bécs
–, ahová az Opera nem engedett el. Hosszú éveken át szerepelhettem a világ legnagyobb
operaházaiban, a világ legnagyobb karmestereivel. Csodálatos évek voltak ezek,
ugyanakkor fizikailag és idegileg is nagyon kimerítőek. Visszaszerződve Budapestre
– végleg itthon akartam már élni, hazahozva pályám tapasztalatait – Kundry szerepére
kértek fel a Parsifalból. Örömmel, de bizonyos feltételek mellett – például, hogy
legyen zenekari próba – vállaltam a szerepet, de ezeket a feltételeket az Operaház
nem teljesítette. Ekkor határoztam úgy, hogy végleg visszavonulok a színpadtól.
Tréfás Miklós: Jelen voltam Eszter sok külföldi fellépésén, ahol – túlzás nélkül
mondom – tomboló sikert aratott. Volt olyan, hogy előadás után belépett a kantinba,
és a zenekar tagjai hosszú perceken át tapsoltak. Itthon viszont nem sokan ismerték.
Néhány éve megkereste őt a Wagner Társaság elnöke, a nemrég elhunyt drága Király
Éva, mert hallott Eszterrel egy interjút, és sajnálta, hogy alig tudott róla.
Meghívta a Marczibányi Téri Művelődési Központba egy beszélgetésre, hogy a hazai
közönség is lássa, micsoda páratlan karriert befutott, nagyszerű énekes van itt
közöttünk.
K. E.: Akkor ismertem meg Sümegi Esztert, aki a beszélgetés elején egy hatalmas
csokor virággal feljött a színpadra. Kiderült, hogy ő végigkísérte a pályafutásomat,
külföldi fellépésein sokat hallott rólam, főleg Amerikában. Nagyon megható volt,
hogy egy kolléga méltatott igazán meleg szavakkal. Eszter elmondása szerint még
zeneakadémista korában hallotta az egyik felvételemet, ami megerősítette benne,
hogy érdemes tanulni és küzdeni.
Soha nem bánta meg, hogy ilyen korán hagyta abba a pályáját?
K. E.: Van egy csodálatos Mahler-dalciklus, amelynek az első dala ezt a címet
viseli: A világ számára eltűntem. Ez az én ars poeticám. Mindig is visszahúzódó
voltam, sosem voltak művészi allűrjeim, nem a sikert és a csillogást kerestem
a pályámon. Ugyanakkor – talán túlzott – igényeket állítottam magammal szemben.
Rengeteget készültem, próbáltam, izgultam, utaztam. Sok volt, elfáradtam. Amikor
felbontottam a szerződésemet az Operával, nem vállaltam több szerepet, de – amire
mindig is vágytam – énekeltem dalokat, felléptem jótékonysági esteken, rádiófelvételeket
készítettem. Ennél gazdagabb és érdekesebb életutat nem is kívánhatnék magamnak.
Minden felkérést, minden szerepet ajándéknak tekintek, amiért hálás vagyok Istennek,
és azoknak a fantasztikus karmestereknek, akikkel együtt dolgozhattam: Zubin Mehtának,
James Levine-nak, Colin Davisnek, Erich Leinsdorfnak vagy Herbert von Karajannak.
T. M.: Most jelent meg, bár Magyarországon egyelőre még nem kapható a világhírű
horvát karmester, Lovro von Matačič emlékére egy CD, amelyen Eszter Wagnert énekel.
Ez az előadás – én élőben hallottam – még azelőtt volt, hogy Esztert felfedezték
volna. De Matačič már akkor tudta, hogy igazgyöngyre talált. Óriási élmény mindkettőnk
számára visszahallgatni a majd’ negyven évvel ezelőtti operaelőadást. Visszatekintve
lehet tudni, hogy ott és akkor jó útra lépett rá, amit később egész pályafutása
igazolt.
Eszter említette, hogy a beszélgetésre Tiszanánáról érkeztek. Ott van a másik
otthonuk?
K. E.: Tiszanána egy 2500 lelket számláló Heves megyei kisközség, ott születtem,
ott van a gyermekkori otthon rengeteg szép pillanata. Jó megélni a két végletet:
a kis falu intimitását és a világváros dübörgését – még ha itt, a II. kerületben,
az erdő szomszédságában igazán csendes környezetben és a természet közelében élhetünk
is.
T. M.: Pár éve elhatároztam, hogy faragok a falunak egy reneszánsz kutat. Az
alapokat megcsináltam, de elfogyott a pénz. Erre az alapra álmodtam meg egy életnagyságnál
nagyobb Kálvin-szobrot, jelenleg ezen dolgozom.
K. E.: Miklósnak csodálatos alkotásai vannak, amelyekben örömmel és büszkén gyönyörködöm.
Ilyen ez a hatalmas Kálvin-figura is. Amikor nekiállt, azt mondtam: úgy csináld,
mintha az életed függne tőle.
Úgy tudom, nem ez az első szobor, amit a falunak készített.
T. M.: Készítettem egy ’48-as és egy ’56-os emlékművet is. 2011-ben, amikor a
falu 750. születésnapját ünnepelte, faragtam egy szobrot ezzel a címmel: 750 év
az Úrban, árban. A falut ugyanis többször elöntötte a víz, de a lakók a természeti
csapások után mindig újjáépítették otthonukat. Ennek akartam emléket állítani.
Számomra is küzdelmes volt az emlékmű kifaragása. Korábban volt egy szívműtétem,
de ennek ellenére öt-hat órát egyhuzamban véstem, faragtam. Amikor munka után
hazamentem, akkor éreztem, hogy baj van. Tudtam, hogy nem győzöm fizikailag ezt
a munkát, ugyanakkor fejben már kész volt – feladni, abbahagyni képtelen lettem
volna. Ezért azt találtam ki, hogy a két fiatal segédemnek „tollbamondom” a tervemet,
és ők kifaragják. A munka alatt csodák sorozatát éltem meg. A legnagyobb nyári
forróságban dolgoztunk együtt: én vezettem a fiúk kezét, és ők úgy faragtak, mint
az angyalok. A végén, amikor már csak a finom munkák voltak hátra, átvettem a
vésőt, és gond nélkül befejeztem. Eszter minderről semmit sem tudott. Nem akartam
szólni neki, mert tudtam, hogy nem engedné, hogy dolgozzam.
Eszter református, Miklós katolikus. Mit jelent Önöknek a hit?
K. E.: Nem fontos, hogy kinek milyen a vallása, hiszen csak egy isten van, maga
a hit a fontos. A Torockó téri templomba járok, ahol mindig töltődik a lelkem,
és megtelek gyönyörű gondolatokkal. De ha a Pasaréti térnél sétálok, gyakran benézek
a ferencesekhez is.
T. M.: Hatvan éven át „kutyaként” éltem. A kutyaság alatt hitetlenséget értek.
Azután egyszer csak megkaptam a kegyelmet, amit Cseri Kálmánnak, a Pasaréti Református
Egyházközség nyugalmazott lelkészének köszönhetek. Azóta az életem teljesen átrendeződött,
a dolgok a helyükre kerültek. A feleségemmel együtt azt valljuk, hogy a művésznek
egyetlen hatalmas törekvése kell hogy legyen: az eget és a földet összekötni.
Ahogy Weöres Sándor olyan tökéletesen pontosan és egyszerűen megfogalmazta: „Alattad
a föld, fölötted az ég, benned a létra”.
Közeledik a karácsony. Hogyan készülnek az ünnepre?
T. M.: Az adventi időszakot az igazi értelemben vett ünnepvárásként éljük meg.
A kereskedelemben kapható koszorún hol sikerül meggyújtanunk a gyertyát, hol nem,
de ez nem is lényeges, mert a lelkünkben mindig meggyújtjuk. Feszült várakozással
telik az idő, és mire eljön a szenteste, csodákat élünk át.
K. E.: Számomra Bach zenéjével válik teljessé az ünnep, ilyenkor a H-moll misét
vagy a Karácsonyi oratóriumot szoktuk hallgatni. Bach csodálatos muzsikája egyenesen
az égig repít.
Az ünnep közeledtével sokat gondolok gyermekkorom jászol-szegénységű és -melegségű
karácsonyaira. Tiszanánán nem volt pompázatos karácsonyfa, se tömérdek ajándék,
csak egy kis fenyőág, a szaloncukrot is magunk készítettük. Mégis: ez jelenti
számomra a nagybetűs Karácsonyt, amelynek melege a mostani ünnepre is átsugárzik.
PÉTER ZSUZSANNA
|
| |