Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

„Ne kapkodj, ne lazsálj, haladj!”

2013. október 14.

Egy hónappal 67. születésnapja után júliusban váratlanul elhunyt Halmos Béla. Eredeti foglalkozása városrendező-építész volt, de a neve a népzenével, a táncház-mozgalommal forrt össze.

A számos díjjal kitüntetett Halmos Béla nemcsak népzenész volt, hanem a zenetudományok kandidátusa, népzenekutató, a Hagyományok Háza Táncház Archívumának alapítója és vezetője, a Zeneakadémia Népzenei Tanszékének tanára, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy néhány éve a magyar táncház-módszer fölkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség-listájára.

Halmos Béla 1976-tól haláláig élt kerületünkben, a Forint utcában. Az alábbi összeállításban idősebb lánya, Borbála, és két meghatározó pályatársa, Sebő Ferenc és Gryllus Dániel emlékezik a felejthetetlen muzsikusra.

– Édesapám Gyulán nőtt fel – meséli Halmos Borbála. – A gyermekkori emlékek oda kötötték, de szerette felnőttkori otthonát, Budát, a II. kerületet is. Édesanyám a Központi Statisztikai Hivatalnál dolgozott, így került a család a Forint utcai KSH-házba. Édesapám nagyon örült, amikor sétálóutca lett a Lövőház utcából, és ki is használta: sokat sétált ott is, a Millenáris parkban is, valamint Buda dimbes-dombos utcáin is. Sok jó embere lakott a közelben.

 

Az egyik ilyen „jó ember” a Kaláka-alapító Gryllus Dániel volt, aki több mint negyven éve a Műszaki Egyetemen ismerte meg Halmos Bélát, együtt játszottak az egyetem szimfonikus zenekarában:

– Béla brácsás volt, én klarinétos, de a zenekarnak tagja volt Béla felesége, Gyenes Katalin, Sebő Ferenc és Vilmos öcsém is. Akkoriban „testközelből” figyeltem a Kassák Klub, a táncház-mozgalom és a Sebő együttes sorsának alakulását. Közben 1969-ben megalakítottuk a Kaláka együttest, és a két zenekar bár párhuzamos, de mégis más úton kezdett járni.

 

Sebő Ferenc szintén a műegyetemi kollégiumi időkben kötött barátságot Halmos Bélával.

– A Bercsényi kollégium diákszobájában hangoltuk össze először a gitárjainkat. Építészhallgatók voltunk. Túlterheltek, mégis vidámak, elnyűhetetlenek. Ha nem a lányoknak énekeltünk, akkor a Műegyetemi Szimfonikus Zenekarban muzsikáltunk klasszikus hangszereinken. Ő brácsázott, én csellóztam. Együttműködésünket kezdetben Cser Gusztáv, majd Oberfrank Géza karmesteri pálcája hangolta össze. 

Borbála úgy emlékszik édesapjára mint igazi világpolgárra, aki Amerikában és Japánban éppúgy otthon érezte magát, mint egy alföldi kis faluban. Akármerre járt, mindenkivel szót értett. Őszinte kíváncsiság volt benne a másik ember iránt. Azonban soha egyetlen percre sem merült fel benne, hogy elhagyja hazáját. A magyar kultúrát, a magyar zenét és táncot akarta megmutatni, és megszerettetni a világgal. Bartók Bélát tartotta példaképének

– Életünk nagy fordulópontját jelentette – emlékezik Sebő Ferenc –, amikor Sárosi Bálint egyik rádióelőadásában először hallottunk széki zenét. Ekkor nyúltunk a hegedűhöz és a brácsához, hogy ezt most, úgy ahogy van, megtanuljuk. A történet folytatása közismert. Megtört a tabu, hogy a népzenét nem lehet eredeti formájában megtanulni, s megkezdődött a tanítva tanulás hosszú korszaka, amelynek egyik mestertanára Halmos Béla lett, aki a falusi zenészek tudományát ellesve, táborról táborra járva, városi fiataloknak hirdette, muzsikálta az evidenciát, hogy ez bizony tényleg megtanulható. Így nyert polgárjogot egy teljesen új – nem mások által levetett göncökben díszelgő, hanem hazai gyökerű – városi művészeti ág, egyfajta házi muzsikálás, amely a ráépülő táncház-mozgalom révén ma már fiatalok százezreinek szerez önfeledt örömet. Valamennyi zenésztársam állítja, hogy az az első négy év, amikor összekapaszkodtunk és nekiláttunk a nagy feladatnak, felejthetetlen, hatékony és örökké ragyogó időszak marad. Az a kölcsönös és feltétlen bizalom, amely köztünk Bélával már a kezdet kezdetén kialakult, átszármazott a tanítványokra, és sok évre szóló muníciót és erőt adott a későbbi fejlemények kibontakozásához – teszi hozzá Sebő Ferenc.

 

– Bizonyos értelemben polihisztor volt – véli Halmos Borbála. – Tanult komolyzenét, hatalmas irodalmi műveltsége volt, és kitűnő sportoló is volt. Bár kevés időt töltött otthon, ha velünk volt, nagyon intenzíven volt jelen a családban. Sokat kirándultunk együtt, és ő mindent tudott a természetről: ismerte a hegyeket, a növényeket és az állatokat. Az élet szeretetét és tiszteletét hirdette. Bölcs volt és következetes, fontos volt számára, hogy tanítson engem és a húgomat, elsősorban figyelni és gondolkodni. Együtt hallgattunk Beethovent, de Beatlest és Rolling Stones-t is, együtt olvastunk József Attila-verseket. „Mit mond rá a szíved?” – kérdezte ilyenkor.

Gryllus Dániel emlékei szerint az életük igazán 1990-ben kapcsolódott össze: – Megkérdeztem tőle, hogy volna-e kedve brácsán játszani a Pál apostol-dalaimban (Pál 13 levele alapján Sumonyi Zoltán írt verseket, én szereztem hozzá – kissé keleties hangfekvésű – zenét). Béla rábólintott, így 1991-ben mutathattuk be a Pál apostol című hangversenyünket, először trióban Sárközy Gergellyel, majd már csak duóban, mi ketten. Több százszor játszottuk, legtöbbször templomokban, de előadtuk színháztermekben, művelődési házakban, ifjúsági táborokban is. Béla mindannyiszor teljes intenzitással, odaadással, a zenétől megérintve játszotta a darabot. Ezt nem lehetett nem észrevenni: a szeméből, ahogy a végén összenéztünk, kezet ráztunk, megöleltük egymást.

– „Ne kapkodj, ne lazsálj, haladj!”, idézgette dédapám mondását gyakran édesapám. E szerint igyekezett élni. Fontos volt számára, hogy találjon időt „gyógyító baráti beszélgetésekre”. Mi ketten havi rendszerességgel eljártunk egy japán étterembe ilyen feltöltődős nagy beszélgetésre. Felületes csacsogással kezdődött, majd egyre mélyebb témákat is érintettünk. Mindenről lehetett vele beszélgetni. Három-négy órát is eltöltöttünk így együtt, és utána szebbnek és könnyebbnek láttam a világot. Nagyon megrendített a halála. Amikor elment, álmodtam vele. Egy lépcsőn ment lefelé, és vissza sem nézett.

– Béla számomra több volt mint barát – tereli a szót a végső nagy kérdések felé Gryllus Dániel. – Az igazi barátságok a középiskolában vagy egyetemen szövődnek, nagyon keveseknek adatik meg, hogy negyven fölött új barátságot tudjanak kötni. Nekem megadta a Jóisten. Őszinte és mély bizalom alakult ki közöttünk, éreztük egymás gondolatait. Barátságunk nem korlátozódott a színpadra, sokszor összejöttünk itt nálam, vagy lementünk ebédelni a Márkusba, utaztunk a szomszédos országokba. Mindenre nyitott volt emberként és muzsikusként egyaránt, és mindenről lehetett vele beszélgetni. Fantasztikus tudása és intelligenciája volt. Nagy űrt hagyott maga után. Túl fiatal volt még a halálhoz.

 

Sebő Ferenc számára is felfoghatatlan a zenészbarát váratlan halála: – A fejemben hordozott világban hatalmas űr támadt Halmos Béla hirtelen távozásával. Azok a szálak, amelyek bennünket összekötöttek, semmivel sem helyettesíthetők. Az élete utolsó pillanatáig tanító, muzsikáló, közösségszervező Halmos Béla halála pótolhatatlan veszteség mindannyiunk számára. Vigaszt csak az a tény nyújthat nekünk, hátramaradottaknak, hogy a kidőlt szálfa helyén száz és száz általa nevelt fiatal palánta tölti be az űrt, immár visszavonhatatlanul.

Péter Zsuzsanna

************************************************************** 

Halmos Béla-emlékest a Marczibányi téren

Gryllus Dánieltől azt is megtudtuk: a Kaláka októberi Marczibányi téri koncertjén Halmos Bélára emlékeznek a fellépő vendégekkel közösen. A megemlékezésen részt vesz Kányádi Sándor, Ökrös Csaba, Sebestyén Márta, Rátóti Zoltán, valamint a Kaláka és a Rackajam együttes. Időpont: október 26., 19 óra. Helyszín: Marczibányi Téri Művelődési Központ (1022 Marczibányi tér 5/a). Belépő: 1200 Ft.