Kedves Szomszéd
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Az ember, aki életre keltette a homokot

2018. május 7.

Cakó Ferenc, a Sebaj Tóbiás és a Zénó című gyurmafilm világszerte elismert alkotója, a homok­animáció feltalálója, akinek rövidfilmjei Arany Pálma és egy Arany Medve díjat is nyertek.

Úgy ismeri a II. kerületet, mint a tenyerét, gyerekként bebarangolta minden szegletét. Volt, hogy a Rózsadombon motorversenyt nézett, volt, hogy egy cipősdoboznyi cserebogarat gyűjtött össze, és olyan is előfordult, hogy a tehenek megkergették.

– A művészet mindig körbevett, édesapám – Fassel L’Ousa Ferenc – festőművész volt. Gyerekkoromban a Híradó moziban, a kerületben pedig a Bem moziban vetítettek rajzfilmeket, amikre rendszeresen beültem. Nagyon szerettem az animációs filmeket, tizenéves koromtól bejártam a Pannónia Filmstúdióba Foky Ottóhoz, tetszettek a bábjai, kész iparművészeti alkotások voltak.
Hogyan indult a pályája?
Grafika szakon végeztem 1973-ban a Képzőművészeti Főiskolán, még abban az évben a békéscsabai Országos Amatőr Filmfesztiválon fődíjat nyert egy filmünk. Ezután kerültem a Pannónia Filmstúdióba, ahol a létra legalsó fokáról indultam; festettem a díszleteket, bábokat, próbaanimációkat készítettem. 1991-ig tervező-rendezőként dolgoztam. Akkoriban készült például a Mirr-Murr-sorozat.


Milyen munkákat vállalt szívesen?
Igazából mindent, ami adódott, hiszen el kellett tartsam a családom. Amikor kicsik voltak a gyerekeim, úgy teltek a napjaim, hogy reggel bementem a stúdióba animálni, órákon át álltam a 30-40 fokban a lámpák között egy sötét teremben, azt se tudtam, kint esik-e vagy fúj. Este hazabuszoztam, majd éjfélig illusztrációkat rajzoltam. Ez így ment tíz évig. Aztán jöttek a több mint húszrészes sorozatok, a Sebaj Tóbiás és a Zénó és a több mint ötvenrészes Töf-töf elefánt. Akkor nagyon futott a szekér, a Pannóniának negyven rendezője és négyszáz munkatársa volt, Európa legnagyobb stúdiói közé tartozott.
Honnan jött a homokanimáció ötlete?
Sok olyan film volt, ami üveglapokon készült, így a papírkivágásos mesefilm is, de egyébként a Sebaj Tóbiást is síkokban forgattuk. Az üvegsíkokat úgynevezett fényutcák világították meg. Az első üveglapon futott a figura, következő üveglapon látszódtak a házak, a fölötte lévőn az ég és a dombok. Mindezt felülről, egyben látta a kamera. Sokszor heteken át késő éjszakáig dolgoztunk, hogy tartani tudjuk a határidőt. Ha viszont nem volt munka, nem kellett bent ülni, mehettünk a Balatonra. Visszatérve a kérdésre, tetszett az üveglapos technika, elkezdtem kísérletezni sóval, prézlivel, szénporral. Aztán rájöttem, hogy a homokszemcséket világítja át legszebben a fény. Minél több réteg homokot szórok egymásra, annál inkább sötétül a kép.

Elismerte a szakma?
Abszolút. Bár az az igazság, nincs a sikerre biztos receptem. Volt olyan, hogy egy filmemet az egyik fesztivál be sem vette, a másikon meg díjat nyert. Első nagy elismerésem 1988-ban volt, amikor az Ab ovo című szobor-homok-animációs filmem Arany Pálma díjat kapott Cannes-ban, majd a Hamu című alkotásom, ami édesanyám emlékére készült, Arany Medve díjat nyert Berlinben.
A világon elsőként élő homokanimációs előadást is tartott a Kolibri Színházban. Mi kellett hozzá?
Egy nagy projektor és egy kamera, ami nagyban közvetíti a vászonra a rajzolás pillanatait. Abban az időben olyan drága volt a kivetítő, hogy még a színháznak sem volt. Egy családi ismerős, Mundrucz Tamás adta mindig kölcsön a cége projektorát szombatonként, az előadások idejére. A fellépés előtt én raktam össze, a végén én szedtem szét öltönyben a homokasztalomat. A barátom aztán azt mondta, inkább magára vállalja ezt a feladatot, mert ez így olyan, mintha Szentpéteri Csilla koncert után saját maga tolná ki a zongoráját.


Értették a gyerekek?
Elvarázsolódtak. Ovációval fogadták, volt, hogy kicsik és nagyok is törölgették a szemüket az előadáson, hihetetlen érzés volt nekem is. Talán azért aratott ekkora sikert, mert különleges, bensőséges hangulatot teremt, mint a diafilmvetítés, emellett a nézők bevonódnak az alkotási folyamatba. Beutaztuk vele a világot, Chilében és Dubajban is jártunk, arénákban, filmfesztiválokon léptünk fel. Azóta persze sokan leutánozták, de nem mindegy, hogyan. Ha csak kenegetem a homokot, jobban-rosszabbul rajzolgatok, az kevés az üdvösséghez. Akkor lesz belőle alkotás, ha az ember érzelmet visz bele, és tudatosan fel is építi. Tavaly Kodály Székelyfonójához készítettem – egy 22 etapból álló – animációt Pécsen. A Művészetek Palotájában Sztravinszkij Tűzmadarához, Bartók A fából faragott királyfijához és Orff Carmina Buranájához.
Hogyan készül fel az előadásra?
Hosszú folyamat, otthon darabonként megtervezem. Először zene nélkül próbálok, igyekszem minél gyorsabban rajzolni, hogy előadás közben frappáns és látványos legyen. Rengeteget gyakorlok egyetlen estére is. Fontos, hogy legyen a zenekarral próba. Jártam már úgy, hogy ez elmaradt, a karmester pedig sokkal dinamikusabban dirigált, mint ahogy a CD-n, amire gyakoroltam, na, akkor menet közben kellett rögtönöznöm.
Említette, hogy édesapja is művész volt. A gyerekei milyen szakmát választottak?
Dani fiam szobrászként végzett, de megtanulta és továbbfejlesztette a homokanimációs előadásomat. Egy barátjával közösen dolgoznak, ő egy üveglapon homokba rajzol, eközben festő barátja az alatta lévő üvegen fest. Megörökölte tőlem, ami azt hiszem, mindkettőnknek ajándék. Kinga lányom sikeres divattervező. Itt lakik ő is a kerületben, a közeli erdőben sokat sétáltatja a kutyáját. Szeretjük nagyon ezt a városrészt.


Mikor költöztek ide?
Szüleim 1942-ben költöztek a Törökvész úti lakásba, én és a gyerekeim is ide születtünk. A mostani Rózsakert bevásárlóközpontnál állt a házunk. A közelben tényleg volt egy kis rózsakertészet, mellette a mi cserebogarazó rétünk. Alkonyatkor súrolta a fény és mindenki cipősdoboznyi bogarat gyűjtött össze. Egyszer egy vitorlázórepülő balesetet szenvedett és ott landolt a réten, törött szárnnyal. Sose felejtem el. Az utcát gyakran végigrajzoltam krétával, mert jó, ha hetente láttunk egy autót. Ha fogadás volt a Búzavirág utcai indai nagykövetségen, akkor kiálltunk nézni az érkező kocsikat, különleges látványnak számított. A Rózsakertnél lévő kereszteződésnél, a Köröndnél motorversenyeket rendeztek. Egy íves tribün volt felállítva, a versenyzők a Pusztaszeri úton fordultak és jöttek vissza. Nem voltak aszfaltos utcák. Ha színházba mentünk Pestre, előadás után poros utakon gyalogoltunk fel a hegyre, mert este tíz órakor már nem járt a busz. Sokat barangoltunk a környéken a barátaimmal, gyakran Hidegkútig elsétáltunk, bicajoztunk. Akkor még tehénistállók voltak a Rózsadomb tetején, egyszer egy tehén meg is kergetett minket.

Novák Zsófi Aliz