Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Helytörténet
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Humanista katona, igaz ember

2014. november 11.

Életének utolsó évei a II. kerületi Mandula utcához kötötték Reviczky Imre alezredest, posztumusz vezérőrnagyot, aki a háború legborzalmasabb időszakában is humanista katona és igaz ember tudott maradni: emberek tízezreinek nyújtott segítséget, akiket a haláltól mentett meg.

Életútjába unokája, Reviczky Katalin adott betekintést.

– Családunk 750 éves történelmi főnemesi család, ami nagyapám és édesapám, Reviczky Ádám pályafutását is meghatározta. Ál­lam­fér­fi, dip­lo­ma­ta és katonatiszt ősök nyomán ők is az egyenruhát választották. Nagyapám az I. világháborúban tisztként szolgált a frontokon, és megmaradt a katonai pálya mellett a vesztes háború és a trianoni döntést követően is. A két világháború között leventeoktatóként, majd parancsnokként teljesített szolgálatot. A II. világháború alatt katonatisztként is mindig a humánum vezérelte, lényétől távol állt az emberek megkülönböztetése. Származásra, vallásra és rangra tekintet nélkül segítette a lengyel menekülteket, az üldözött baloldaliakat és a zsidó embereket.

 

Erdélyben üldözöttek tízezrei köszönhetik életüket Reviczky Imrének.

A „királyhelmeci életmentő” parancsnoksága alatt 1941-ben őrnagyként családok sokaságát irányította vissza, megakadályozva ukrajnai deportálásukat és biztos halálukat. Hazájának mindig hű katonája maradt, de 1942-ben Ukrajnában megtorlásként a civil lakosság ellen kellett volna fellépnie, amit nem tett meg. Büntetésből Nagybányára helyezték, ahol 1943 tavaszától a X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokaként Észak-Erdély katonai vezetője lett 1944-ig.

Befolyásánál fogva minden lehetőséget megragadott, hogy segítse embertársait a legnehezebb időkben. Megakadályozta a kitelepítéseket, a közüzemek, bányák, vegyi üzemek felrobbantását, valamint, hogy a visszavonuló nácik lerombolják a várost, és megszerezzék aranykészleteit. Kiszabadította Russu román püspököt és más egyházi személyiségeket. Mentett magyar zsidókat, román munkaszolgálatosokat, a katonaköteles román fiatalokat a deportálás helyett szabadon engedte. A gettóba hurcolás megakadályozására emberek helyett fával megrakott vonatszerelvényeket indított útnak, vagy behívóval irányította – a ma is álló – katolikus templom építésére a kiszolgáltatott embertársait. Tízezrek megóvása érdekében vállalta a kockázatot, és sosem bújt a szabályzatok és a parancsok mögé, mint azt sokan megtették. Személyiségét formálta a családtörténet, a kiváló szakmai képzés, Trianon hatása az ország és családja sorsára, a háborúk esztelensége, az üldözöttek megaláztatása, beleértve a saját magát ért traumát is. Sosem politizált, emberi magatartásával és cselekedeteivel mégis egy embertelen korszak tudatos ellenállójává vált.

Meddig lehetett ember az embertelenségben?

Már 1944 decemberében felmentették a szolgálat alól, majd Sopronkőhidára hurcolták, ahonnan a csodával határos módon sikerült megszöknie. Az 50-es években a horthysta katonatiszteknek kijáró bánásmódban részesült: nyugdíjazták, de nyugdíját is megvonták. Figuránskodással, szenespincében szénlapátolással próbált kevéske pénzt keresni. Édesapám utász katonatisztként szintén kegyvesztett lett.

Nem várt helyről érkezett a segítség.

Erdélyi megmentettjei petíciót adtak be a magyar kormányhoz, hogy viszonozzák a nagylelkűségét és emberségét. Visszakapott nyugdíját 1957-ben egy hónapig élvezhette, mielőtt meghalt. 

Unokaként hogyan emlékszik vissza rá?

Tizenegy éves múltam, amikor elhunyt, de számos, szép emlék él bennem. Azé az emberé, aki a legínségesebb időkben sem mulasztott el egy kis meglepetéssel hazatérni unokájához. Legyen az egy szem dió vagy az első fényképezőgépem, amivel élete utolsó képét készítettem róla. Persze a háborús történetek sem maradtak el, de csak a gyereknek szóló humánummal felvértezve, hiszen nagyapám sosem viselte el az emberek ember általi megaláztatását. Ma is döbbenetes érzés fog el, amikor eszembe jut halála előtti  erdélyi utunk. Az a szeretet, amivel körülvették, leírhatatlan. A vonatunk mellett futva rohantak és éltették őt „fiai”, ahogy ő nevezte az egykor megmentett katonákat.

Mára az egész világ megismerhette nevét.

A világ holokauszt-központjaiban mindenhol jelen van a neve. 1966-ban a Yad Vashem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága)  posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette. Izrael három városában (Beth Semes, Zfat, Haifa), valamint Budapest III. kerületében utca viseli nevét. Édesapám könyvet írt róla Vesztes háborúk – megnyert csaták címmel. Megjelent angolul, a héber kiadás a jeruzsálemi egyetemen kötelező irodalom, a német kiadás előszavát pedig Erhard Busek osztrák kancellár írta. Heinz Fischer szövetségi elnök kitüntetésével is méltatta, amikor az író édesapámnak az Osztrák Nagy Becsületrendet adományozta 1993-ban. A Honvédelmi Minisztérium 1991-ben posztumusz vezérőrnaggyá léptette elő. A II. kerületben, nagyapám egykori lakóhelyén, a Mandula utca 25. szám alatti házon 1981 óta emléktábla áll.

Szabó Gergely

 

Reviczky Imrére emlékeztek

A Farkasréti temetőben nyugvó Reviczky Imre sírjánál tartottak megemlékezést október 27-én. Az eseményen beszédet mondott Kun Szabó István vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi pedig levélben megfogalmazott gondolataival hajtott fejet az emberek tízezreinek megmentője előtt. A megemlékezésen a családtagok, állami hivatalok és civil szervezetek képviselői mellett részt vett többek között Radnainé dr. Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézetének elnöke, Ilan Mor, Izrael és Victor Micula, Románia budapesti nagykövete, Johannes Leibetseder követtanácsos, az osztrák nagykövet helyettese, valamint Verő Tamás, a Frankel Leó úti zsinagóga rabbija. A II. Kerületi Önkormányzat képviseletében Kocsy Béla képviselő, bizottsági elnök helyezett el koszorút a sírnál.