Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Helytörténet
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Református templom a kereszt oltalma alatt

2014. április 18.

Magyarországon történelmi okokból úgy alakult, hogy a református templomok megjelölésére nem használjuk a kereszt jelét, helyette csillag vagy kakas van a templomtornyon, illetve az épületen. 

  Ez természetesen a benne elhangzó igehirdetésre nem vonatkozik, hiszen annak fő mondanivalójának Pál apostol szerint éppen mindig a „keresztről való beszédnek” kell lenni. A II. kerületi Torockó téri református templom történetében mégis volt egy olyan nehéz szakasz, amikor külsőleg is a kereszt jelének kellett az épületet megvédeni. Ez a II. világháború alatt, Budapest ostroma alatt történt, 1944-45 telén. Az eseményeket mind a református egyház presbiteri jegyzőkönyvei, mind a budai ferences rendház kéziratos krónikája megőrizték. Nagyon értékes forrás még Draskóczy István református lelkész könyve, aki a bombázások elől menekülve került családjával 1944-ben a Torockó téri parókiára, és itt élte át Joó Sándor lelkésszel együtt az ostrom napjait. 

A Torockó téri templom 1944-ben még alig volt több mint 5 éves, hiszen 1939. június 11-én szentelte fel azt Ravasz László püspök. Az épület, és különösen a hívek megpróbáltatásai 1944 nyarán kezdődtek.

A bombázások a Torockó tér környékét eléggé megkímélték. Maga az ostrom azonban a közelben, a budai Várban tartott a legtovább, 1945. február 13-ig. Amint azt Draskóczy István leírja, Budapest ostroma erős ágyúzással éppen december 24-én, karácsony estéjén kezdődött meg. Joó Sándorék, akiknek akkor már öt kicsi gyerekük volt, és a Draskóczy házaspár rögtön lemenekültek a pincébe. Előtte azonban gondoskodni kellett a templom biztonságáról is. Arra gondoltak, hogy a bevonuló szovjet csapatok könnyen mozinak vagy kultúrteremnek fogják nézni az akkor még nagyon modernnek számító, egyszerű vonalú, dísztelen épületet, és nem fogják kímélni. Ezért Joó Sándor elment a Pasaréti térre a ferences rendházba, és ott a házfőnöktől egy nagy feszületet kért, amit jó szívvel és szeretettel kölcsönadtak. Azt a szószék fölé akasztották – Draskóczy visszaemlékezése szerint még december 24-én.

A Torockó térig viszonylag hamar eljutottak a Hidegkút felől érkező oroszok, már december 27-én meg is jelent az első két katona a pincében. A megpróbáltatások ezzel azonban még korántsem értek véget. December 31-én a két lelkészt elvitték munkára Budakeszire, amiből könnyen évekig tartó orosz fogság válhatott volna. Csodálatos módon január 4-én megszöktek, és hazajutottak. Draskóczy István feljegyezte, hogy egy a gyerekek mellett segítő fiatal lánynak is a templom adott menedéket ezekben a napokban. Egy este elvitték őt a szovjet katonák, de valahogy sikerült megszöknie a kezeik közül. Menekülve a templomban, a karzaton bújt el, ahol nem keresték. Ott vacogott a hidegtől és a félelemtől egész éjszaka. Csak másnap hajnalban mert hazamenni, ahol az egész család érte imádkozott.

Január 27-én az oroszok a Vár ostroma érdekében aknavetőket állítottak fel a ház előtt, és ez olyan nagy veszélyt jelentett a lelkész családra nézve, hogy el kellett hagyniuk a parókiát. Ekkor az Orsó utca 27–29.-ben, az üldözött, de akkorra már felszabadult zsidó gyerekek otthonában kaptak ideiglenes menedéket. Bizonyára azért, mert ott Joó Sándort még a vészkorszak idejéből ismerték mint jóságos pártfogójukat. Hamarosan innen is tovább kellett menniük a Pasaréti út 92. alatti vöröskeresztes gyermekotthonba. Ennek pontos okát a szocializmus alatt megjelent könyv nem írja meg, de úgy lehet sejteni, hogy két, a szovjet katonák garázdálkodásai miatt átélt borzalmas éjszaka késztette őket a továbbmenekülésre. Meg kell említeni, hogy az orosz katonákkal kapcsolatban voltak azért jó élményeik is. A Lepke u. 8. alatt valakit a kertben kellett eltemetni, akit aknatalálat ért. A temetésnek tanúja volt egy az utcán álló katona, aki utána jelentős pénzösszeget adott a lelkésznek a szolgálatáért.

Érdekes, hogy a pasaréti ferences rendház krónikája némileg másképp írja le a feszület kölcsönadását. Megvan az eredeti elismervény, amelyen Joó Sándor tanúsítja a feszület kölcsönbe vételét, de ennek dátuma 1945. január 16. Talán ez a dátum a hihetőbb, nemcsak a meglévő dokumentum bizonyító erejénél fogva, hanem azért is, mert valószínűleg csak akkorra lett világossá előttük, hogy milyen veszélybe került a templom, mikor már itt voltak a szovjet csapatok. Az idősek elbeszélése szerint lóistállót akartak berendezni a templomban, ezt kellett megakadályozni.


„Január 16-án olyan dolog történt, amire talán a Mohácsi vész óta nem volt példa. Megjelent nálunk dr. Joó Sándor református lelkész és egy feszületet kért kölcsön. Torockó utcai templomuk ugyanis olyan stilban épült, hogy azt nem nézték Isten házának. Hogy templom voltát bizonyítsák, a kölcsönkért keresztet a szószékre kifüggesztették. Így került a feszület református atyánkfiai templomába Magyarországon talán először és így védte meg az eklézsiát a „bálványimádás” jele: a kereszt.”

A mohácsi vész emlegetésére ma visszanézve csak azt mondhatjuk szomorúan, hogy valóban, talán az akkori helyzet nem is hasonlítható más tragédiához a magyar történelemben, mint a mohácsi vészhez. 

A keresztet a feljegyzések alapján minden bizonnyal Nagymányoki Gilbert atya adta oda, aki akkor, és még utána sokáig a pasaréti római katolikus egyházközség lelkipásztora volt. Érdekes, hogy keresztényi meggyőződése alapján a két lelkész mennyire hasonló módon cselekedett a megelőző nehéz hónapokban. Mindketten sok üldözöttet támogattak, mentettek meg, mindketten kapcsolatban voltak Sztehlo Gábor evangélikus tiszteletessel is, aki zsidó gyerekek százait helyezte el különböző otthonokban. Bizonyára tudtak is egymás működéséről. Jóval később, haláluk után mindketten megkapták ezért a posztumusz elismerést. Gilbert atya a jeruzsálemi Yad Vashem intézettől kapta meg a „Világ Igaza” címet 2005-ben, Joó Sándor 2013-ban a budapesti Holokauszt Emlékközpontban kapta meg a „Helytállásért” magyar embermentő elismerést.

Emlékszem, hogy 1962-ben, amikor a Torockó téri református gyülekezet fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte, jelen volt az ünnepségen Gilbert atya is. Üdvözlő beszédében felidézte, hogy akkor, az ostrom alatt azt mondta Joó Sándornak: „Sándor, vidd a keresztet!” De akkor még nem gondolta, hogy ez a felszólítás a következő időben milyen mély átvitt értelmet fog kapni. Azonban most is csak ezt tudta elismételni: „Sándor, vidd a keresztet!” Valóban, ez a kereszthordozás jellemezte Joó Sándor életét a szocializmus évei alatt is, egészen 1970-ben bekövetkezett haláláig. Feljegyezték, hogy halála után gyászmisét mondtak a pasaréti templomban „a Te Sándor papodért”.
Viczián István