Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Helytörténet
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Pesthidegkút ősi kálváriája

2020. április 11.

Húsvét van: a katolikus városi polgárok ilyenkor körmenetekkel idézték fel Jézus szenvedésének és feltámadásának csodáját.

A mostani járványhelyzet, sajnos, a közös ünneplésnek ezt a formáját se teszi lehetővé, de egyénileg mindenki felfedezheti kerületünk egyik csodálatos helyszínét, a pesthidegkúti kálváriát.

A magyar kálvária szó tulajdonképpen a Golgota, azaz a Koponyák hegye nevének latin fordításából ered, a latin calva, azaz koponya jelentésű szóból. Ez a Jeruzsálem városfalán kívül eső kis magaslat, mint ahogy azt a húsvéti történetből sokan tudhatják, a kivégzések helye volt, és így Jézus kereszthalálának a helyszíne is. Magyarul a kálvária megjelölést azonban általában nem erre használjuk, hanem egy olyan, sokfelé megtalálható, rendszerint szintén városszéli helyre, amely a jeruzsálemi keresztutat idézi meg. 

A kereszténység a Római Birodalomban született és terjedt el. Már a korai századokban is voltak keresztények, akik elzarándokoltak a Szentföldre, arra a vidékre, ahol az evangéliumok játszódnak és ahol Jézus kereszthalála történt. Jeruzsálem egészen addig elérhető hely maradt, míg a területet el nem érte az iszlám hódítás: ezután a szentföldi zarándoklatok ellehetetlenültek. Igaz, a keresztes hadjáratok során a megfogalmazott cél éppen az volt, hogy a visszahódított szent városba újra mehessenek a kegyes zarándokok, valójában ez mind kevésbé volt lehetséges. A valódi zarándoklatot így felváltotta a jelképes: a lényeg az volt, hogy az ünnep alkalmával valamilyen módon megélhető legyen a jézusi szenvedés útja (és persze húsvét vasárnapjának hajnalán a feltámadás öröme is). Ezért keletkeztek a városok melletti kiemelkedő dombokon, hegyoldalakon a kálváriák: ezek lettek a tulajdonképpeni jelképes helyszínek. A kálváriákhoz vezető utat általában stációik kísérték, melyek jelezték a keresztút egyes állomásait (a szenvedéstörténet fontosabb mozzanatait). A magaslaton rendszerint három kereszt állt, középen Krisztus korpuszával, de olykor még más bibliai szereplőket is ábrázoltak a kereszt előtt-alatt. 

A kálváriák létesítésének kezdeti időszaka az ellenreformáció volt, különösen a német nyelvterületen. A XVII-XVIII. században a szerzetesrendek is szorgalmazták építésüket. Magyarországon is elsősorban a németek lakta (vagy éppen azokban az évtizedekben németekkel betelepített) vidékeken terjedt el, illetve a városokban, ahol szintén zömében ők éltek. Sok, máig is álló, gyönyörű barokk kálváriát ismerhetünk, így például a felvidéki városokból (Nagyszombat, Pozsony, Besztercebánya, Selmecbánya). 

A budaiak se maradtak ki: ők 1699-ben emeltek kálváriát a Rózsadomb oldalában. Erre ma már csak az Apostol utca elnevezése emlékeztet. A mai Margit körúttól induló stációk sora az egykori Veronika-kápolnához vezetett – ennek a Rákosi-korszakban elbontott épületnek a helyén ma Mansfeld Péter emlékműve áll. (A Rómer Flóris utca korábbi nevei is mind a vallási tartalomra utalnak: hívták Ferences, Stáció, Kápolna, majd Zárda utcának is.)

A törökkorban elnéptelenedett vidékre, a Lipótmezőn túli határba az 1700-as évek legelején érkeztek német telepesek báró Kurtz János Ignác kamarai tanácsos hívására, aki a terület új birtokosa lett. (Ez természetesen akkor, és még nagyon sokáig ezután sem volt a főváros része, csak 1950-ben lett az.) A ma is Ófalunak nevezett részen, a Paprikás-patak mentén épült fel a falu. Egy ideig használták az egykori Gercse falu megújított középkori templomát, majd a század közepére megépítették a korábbi falusi templom romjainak helyén a sajátjukat is, a ma is látható Sarlós Boldogasszony-templomot. 

A korabeli kegyességhez, mint láttuk, hozzátartozott a kálvária létesítése is. Hogy mikor emelték a fehér szikláival a falu fölé magasodó ormon a kálváriát, nem tudjuk pontosan, de egy 1778-ból származó, az óbudaiakkal való határvitáról szóló térképen már mint hivatkozási pont jelenik meg. Bizonyos, hogy generációk hosszú sora ünnepelte meg itt a húsvétot, felkapaszkodva a meredek hegyoldalban. A német családokat a XX. század közepén kitelepítették, a kálvária viszont a feltámadás reménységével, maradt. Rendbetételét az ezredforduló környékén a gercsei templomromot is megújító (Klebelsberg-díjjal és II. Kerületért Emlékéremmel is kitüntetett) Bognár Lajos atya kezdeményezte, és onnantól kezdve lett újra rendszeres célpontja a zarándoklatoknak, körmeneteknek is. A Kálvária-hegy tetején lévő kereszt feliratának tanúsága szerint utolsó felújítása 2002-ben volt – lassan ráférne egy újabb, mert sajnos mind a stációk, mind a keresztek állaga leromlott. Ottjártunkkor egy szembe jövő hölgy kedvesen „Dicsértessékkel” köszönt nekünk, és egyéni keresztutat járóval, illetve egy nagyobb fakereszttel zarándokoló többgyerekes családdal is találkoztunk.

Persze, sokan csak kutyát sétáltatni vagy a kilátásban gyönyörködni jönnek fel ide. A pesthidegkúti Kálvária-hegy ugyanis lenyűgözően szép hely, kivételes panorámával a környező hegyekre és településekre. A jellegzetes dolomit sziklagyepen ilyenkor tavasszal csodálatos virágok nyílnak – nem messze a keresztektől például a kecses nőszirom –, és még egy napozó méretes zöldgyíkot is megfigyelhettünk. Valamikor a pesthidegkúti szőlőskertek és mandulások egészen a sziklák aljáig felnyúltak, ma a helyükön néhány itt maradt virágzó mandulafán kívül jobbára feketefenyőket láthatunk. A stációk sora a Tökhegyi út menti árok vonalában indul, majd egy szép, elegyes tölgyes erdőben halad, egy idő után egyesülve a sárga háromszög jelzésű turistaúttal. A rövid, de fárasztó kapaszkodóért odafönn kárpótol a látvány: bármilyen napszakban is jöjjünk, itt reménnyel telhet meg újra a szívünk. 

Viczián Zsófia