|
|
Amikor még a kisbíró volt a legfontosabb média
Gondoltak már arra, hogy a XVIII–XIX. században milyen módon jutott a község
lakosainak tudomására a fontos, közérdekű hír? Egy olyan korban, amikor posta
nem működött Hidegkúton, amikor a nők szinte egyáltalán nem ― és a férfiknak is csak igen csekély része ― tudott írni-olvasni?
A válasz: dobolás útján ― amelynek rendjét a helyi szokásjog alakította ki, sőt
azt is, hogy a dobszót követően a „falu szája” a kisbíró legyen. A doboláshoz
azonban dob is kellett, magától értetődően, amelyet ― mint községi tulajdont ―
kezdetben a bíró (a XIX. századtól), később a jegyző őrzött. Amint összegyűlt
néhány közlendő hír, a bíró vagy a jegyző kiadta a dobot a kisbírónak, a dobolnivalóval
együtt. A díjmentesen kidobolt hivatalos ügyek mellett doboltathattak helybeli
s nem helybeli magánszemélyek is, nekik azonban fizetniük kellett.
A kisbíró pedig csekély fizetésért gyalogolt egyik helyről a másikra, mert a
fontos, közérdekű tudnivalókat a falu több pontján kellett kidobolnia. A millennium
évében panaszkodott is a jegyző, hogy a kisbíró fizetése oly' csekély, hogy e
tisztségre „rendes embert, állandóan megmaradót, nem kapni”. Szükséges tehát,
hogy fizetését rendezze, azaz megemelje a község. S lőn: 1896-tól évi 140 forint
lett a korábbi 80 forint helyett.
Dobolási szabályrendeletet csak 1933-ban alkotott a községi képviselő-testület,
és ebben sokkal inkább a díjakról, mintsem a feladat meghatározásáról esik szó.
Az 1933. március 30-ai közgyűlésen ― bíró: Tauner Gáspár, vezetőjegyző: Zimmermann
Béla ― hozott döntés szerint a községben dobszó útján közhírré tenni csak a vezetőjegyző
által jóváhagyott és a dobolási jegyzőkönyvbe bevezetett közleményeket szabad,
a dobolásra pedig csak akkor kerül sor, ha az azt kérő fél a községi pénztárba
befizette a díjat, ami a község területére szóló egyszeri dobolás esetén öt, csak
Ófaluban három pengő volt.
A kisbírót a szegényebb falubeli családok adták, többek között a Stadmüller (S.
József 1881), a Kellner (K. Mátyás 1892–1894), a Küller (K. György 1896–1897),
a Kepler (K. Pál 1904), és a Sefcsik (S. Márton 1949) család. A kisbíró ― dobbal
a nyakában ― kedvelt, sajátos színfoltja lett a falu közéletének, (dob)szavára
összefutott a lakosság apraja-nagyja. Jó és rossz hírt egyaránt kidobolt. Értesített
például az adófizetés határidejéről, a sorkötelesek behívásáról, a járványveszélyről,
a kötelező oltásról, a betakarításról, az állattartás rendjéről, a szomszédos
falvak ― Hidegkutat is érintő ― eseményeiről, a háború kitöréséről 1914-ben, a
vereségről 1918-ban.
A II. világháború végén a szovjet hadsereg parancsairól szintén dobszó értesített
― például az alábbiról is, amelynek kihirdetésére a helyi rendőrparancsnokság
egyszerre két dobos kiküldését kérte az elöljáróságtól: „Az orosz katonai parancsnokság
parancsa folytán kérem azonnal kidoboltatni, hogy minden 16–55 év közötti férfi
6 napi élelemmel ellátva, azonnal jelentkezzen a rendőrparancsnokságon a Soós-féle
vendéglőben. Ásót vagy lapátot mindegyik hozzon magával. Akinek sem ásója, sem
lapátja nincs, az is köteles jelentkezni. A betegek orvosi bizonyítványukat hozzák
magukkal. Ha a család férfi tagjai közül a fenti évfolyambeliek valamennyien nem
jelentkeznek, a nőtagokat veszik munkára igénybe.” Nem tudjuk, hányan jelentkeztek,
mint ahogyan azt sem, hogy hat nap múlva hányan tértek haza közülük.
Czaga Viktória helytörténész
|
| |