Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Helytörténet
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

A 170 éve született Endrődi Sándor

2020. március 22.

Több okunk is van arra, hogy 2020 tavaszán Endrődi Sándor alakját idézzük meg. Idén év elején volt születésének 170. évfordulója, novemberben pedig halálának centenáriumára emlékezhetünk.

De jogos az is, hogy március idusán szóljunk róla: bár Endrődi már a forradalom és szabadságharc után született, de kuruc időket idéző nótái mégis az egyik leghitelesebb megszólaltatói voltak annak a nemzeti gondolatnak és érzésnek, amely a márciusi ifjakat éltette.

Endrődi Sándor Hoffmann Antal házát bérelte                

„Itt fenn Budán, a Rózsadombon/Igazán rózsás a világ!/Pest úgy rémlik fel ide, mint egy/Felhőkben úszó délibáb” – így kezdődik Endrődi Sándor Rózsadomb című verse, melyben az 1910-es évek nyugodt és még igen gyéren lakott budai domboldalait idézi fel. Életének utolsó szakaszát töltötte itt, gyönyörködve az évszakok múlásában, a csendesen folyó időben és az eléje táruló panorámában. Ezért is nevezték el róla 1930-ban az egykori szőlőhegy oldalában futó dűlőutat, kerületünk egyik leghosszabb útját, és elnevezése azóta sem változott meg.

Sokan ismerik a nevét, mégis keveset tudunk róla. Ki volt Endrődi Sándor? Ha röviden akarunk válaszolni rá, költő és író, a boldog békeidők jellegzetes alakja, egy klasszikus magyar értelmiségi. Kupricz Sándor néven, német származásúként látta meg a napvilágot Veszprémben és az azokban az évtizedekben magyarrá váló polgárság tagja volt. Tanulmányai során megfordult a jelentősebb (nagy-) magyarországi városokban, aztán Nagyváradon lett reáliskolai tanár. Innen 1892-ben Budapestre költözött, ahol évtizedekig a Képviselőházi Napló szerkesztői posztját töltötte be.

Ismertségét persze nem ennek, hanem annak köszönhette, hogy már fiatal korától próbálkozott az írással. – Az egész magyar irodalomban egy nagy hullámvölgy van Arany János és Ady Endre közt. Aranyt folytatni, pláne meghaladni nem lehetett, és majd Ady lesz az, aki másként, de ugyanolyan magasságot ér el, mint Arany a maga idejében – jellemezte a kort lapunk megkeresésére Zoltai Judit, aki évtizedekig volt a Fazekas Mihály gimnázium vezető magyartanára (és egyben Endrődi Sándor életművének is kivételes ismerője). – Jött egy olyan költőnemzedék, élén Endrődivel, amely nem csupán költő akart lenni, hanem számos más műfajban is alkotott. Ő is foglalkozott műfordítással (Heine-fordításai ma is figyelemreméltóak), jelentős Petőfi-kutató volt, a Petőfi Társaság megalapítója, több lapnak volt belső munkatársa is. Rengeteg dolgot csinált, nem akart pusztán csak a nemzet költője lenni. A Kisfaludy Társaság 1882-ben tagjává, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1899-ben levelező tagjává választotta – mondta Zoltai Judit.

Endrődi Sándort a kortársak mégis leginkább a Kurucz nóták című kötetéről ismerték. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely ugyan az osztrák önkény évei alatt született és nevelkedett, de sosem felejtette el a magyar szabadság ügyét, és hitt újbóli eljövetelében is. Ezért lett olyan fontos számára Petőfi is. A kiegyezés után a magyarság múltja központi témája lett az irodalomnak, és így fordultak – részben Thaly Kálmán hatására is – sokan a kuruc kor felé, amelyben az osztrákokkal szembeni magyar szabadságvágy előképét látták. Endrődi történeti forrásokon alapuló verseskötete a millennium évében, 1896 őszén jelent meg. A régi kuruc versek hangján szőtte dalba a kortársak érzelmeit, és elsősorban azt, hogy milyen dicső példája volt ez az egykori forradalom az önfeláldozó és rajongó hazaszeretetnek. A kötet sikerét jól mutatja, hogy két éven belül másodszor is kiadták, 1906-ban pedig már a harmadik kiadásánál tartott az Athenaeum. Több versét megzenésítették – Dankó Pista például a Gyönge violának letörött a szára kezdetűt, ami aztán nagy sláger lett, és sokan később eredeti kuruckori népdalnak hitték. Beszédes az is, hogy megjelenése után nem sokkal az egész könyvet németre is lefordították. Endrődi hallatlanul népszerűvé vált, kötete pedig nagyban hozzájárult Rákóczi és társai hamvainak ünnepélyes hazahozatalához is.

Egészsége idővel megroppant: ezért is döntött úgy, hogy 1910-ben elhagyja a zajosabb pesti belvárost (a Havas utcában lakott), és a lassan benépesülő Rózsadombra költözik. Kortársai visszaemlékezései (és a korabeli lakó- és címjegyzék adatsorai) szerint a Bimbó út legutolsó házába, a 32-es szám alá költözött albérlőként. Ez az épület ma is áll, de az út nyomvonal-változása miatt ma már számozása Bimbó út 54. A ház tulajdonosa Hoffmann Antal vendéglős volt. A régi fényképeken látszik, hogy innen valóban páratlan kilátás lehetett Pest felé, és az is, hogy a korábbi szőlőhegy még valóban igen gyéren lakott és nyugodalmas hely volt. „Lenézek a dulakodó/Nagy városra,/Hol az ember embertársát/Sárba löki, megtapossa./S egyszeriben oly kicsiny lesz/Minden ottan/S oly nagy itt fenn, a dombon, hol/Szeretet és nyugalom van.” (Itt a dombon…)

Endrődi Sándor itt vette hírét annak, hogy Amerikába kivándorolt fia, akiről az I. világháború alatt évekig nem hallott, megházasodott, és magyar feleségétől két gyermeke is született. Nagyon várta, hogy messze földön született unokáit megölelhesse: utolsó évében egy újabb kötetet is összeállított a Bimbó úti dolgozószobában, versekben szólítva meg az ismeretlen kisgyerekeket. Sajnos, ezt mégsem érhette meg, utolsó írásaiban ezzel már maga is számot vetett, érezve erejének fogytát. Ha a kuruc nóták talán ma már annyira nem is dobogtatják meg az olvasók szívét, de ez a verseiben megfogalmazott, az idegenbe szakadt unokák utáni vágyakozás talán ismerősebb és szívbe markolóbb, mint valaha.

Viczián Zsófia