|
|
A Kiscelli Múzeum állandó kiállításán, a pest-budai biedermeier művészetet bemutató
részben egy igen érdekes festmény ragadja meg a figyelmet: „A Szép Juhászné apoteózisa”.
Borsos József, az egyik legjelentősebb 19. századi magyar festő az alkotója. Különös
és titokzatos alkotásról van szó.
A kép felső részén puttók tartanak egy női fejet ábrázoló, plasztikusan megfestett
domborművet, míg az alsó harmadban egy rokokó kartusban elhelyezve egy bárányokkal
körülvett pásztorlány látható. A festő, aki élete utolsó harmadában komoly megélhetési
gondokkal küszködött, és pályát módosítva fényképezéssel fejezte be működését,
egyben a XVIII. század végétől működő népszerű budai intézmény, a Szép Juhásznéhoz
címzett vendégfogadó tulajdonosa is volt 1872-től. Ez meg is magyarázná az alsó
részben látható ábrázolást: lényegében egy profi festő a saját üzletének festett
cégért.
Ám a domborműben a művészettörténeti szakirodalom a mester saját feleségét, azaz
magát a hús-vér fogadósnét azonosítja. Ráadásul a felső, puttós kompozíció egy
XVII. századi holland kép, egy apoteózist ábrázoló mű másolata, amelyet a bécsi
császári gyűjteményben őriztek. Így a két rész együtt már Borsos saját feleségének
a legendabeli Szép Juhásznéval való azonosítását és egyúttal felmagasztosítását
jelenti.
A Szép Juhászné fogadót a XVIII. század vége felé alapította Pavianovich János
budai jegyző. Az 1830-as években élte virágkorát, ekkor egy szép klasszicista
épületet is felhúztak a régi mellé. Ebben az időszakban nemcsak a vendéglő lett
igen népszerű a Budára igyekvők és a városból kirándulók körében, hanem maga a
Szép Juhásznéról és Mátyás királyról szóló legenda is. Gondoljunk csak Pardoe
kisasszonyra, az angol utazóra, aki 1839-ben Döbrentei Gábor társaságában járta
a budai hegyvidéket, és szép, érzelmes tájleírásai közé beillesztette ezt a történetet
is. A magyarok, mint írja, úgy mesélnek Mátyás királyról, mintha a történetek
tegnap játszódtak volna le. Ennek a Szép Juhászné esetében egy igen egyszerű,
kézzel fogható magyarázata is volt. Az angol hölgy és a reformkori Budán élők
fantáziáját Kiss Károly 1828-ban megjelent elbeszélése táplálta a témáról.
Az ízes, nyelvújítás kori darabos magyar nyelven előadott történet voltaképpen
meglehetősen furcsa. Legalábbis erkölcsi eszszenciáját nehéz egyeztetni a Borsos-kép
sugallta tartalommal. De lássuk a sztorit.
Terka, Beatrix királyné juhászának gyönyörű és fiatal neje, mikor hazafelé tartott
a mezőről, ahová jóval idősebb férjének vitt ebédet, saját háza előtt egy délceg
vadászt, az általa fel nem ismert Mátyás királyt találta. A nem várt vendég, aki
Miklós néven mutatkozott be, korántsem viselkedett tartózkodóan az egyedül maradt
asszonnyal. Incselkedett vele, nyájasan kérdezgette, sőt ölelgetni-karolgatni
is próbálta, amiből Terkának úgy kellett kimenekülnie. Miklós kifaggatta a ház
asszonyát életéről: Visegrádon nőtt fel az ottani erdész lányaként, és tulajdonképpen
azért kellett eljönnie ide, mert egy nála csak könnyű szórakozást kereső fiatal
vadásszal nem akart viszonyt kezdeni, és apja tanácsára inkább a nálánál jóval
idősebb, de szelíd és jó embernek megismert Andor bácsihoz ment férjhez.
Az álruhás Mátyás mindjárt az első alkalommal meg akarta csókolni Terkát, ő azonban
ezt nem hagyta. Ugyanakkor nem zárkózott el a további találkák elől. Másnap uzsonnával
várta a vadászt, és amíg Andor bácsi a juhokkal vesződött, ők a ház előtt, egészen
addig, amíg a juhász hazatértét távolról kolompok nem jelezték, vígan beszélgettek.
A házba nem mentek be, mert a férj ezt feltételül szabta ifjú feleségének a vadász
megvendégeléséhez.
A találkák sora folytatódott: „Mindinkább tetszett Mátyásnak az eleven asszony,
mégjobban ártatlan enyelgései…” — írja Kiss, így a király egyre többször látogatta
a kis menyecskét. Aki viszont, miközben szépségében és vonzásában mindinkább kivirult,
egyúttal érzékelhetően rosszabb háziaszaszony lett. Odakozmált, füstös ételek
jelezték, hogy gondolatai valahol máshol járnak, és amikor az ebédet a mezőre
vitte, alig várta, hogy hazafuthasson találkozni a daliás vadásszal.
Egy délutáni találka, amikor a vadász bejelentette, hogy a király új háborúja
miatt többé nem tud jönni, majdnem házasságtöréssé fajult. A síró asszonyka megszegve
férje kikötését, bebocsátást engedett a vendégnek a hálókamrába, és csak az rebbentette
szét a bűnbe tartó párocskát, hogy hirtelen kolompolást hallottak, amelyről ugyan
kiderült, hogy csak a bojtárlegények által egy rókára szórakozásból kötött kolomp
hangja volt, de a juhásznéra hirtelen rátört a szégyenérzet, és véget vetett az
enyelgésnek.
Terka pironkodva elmondta férjének az esetet, aki erre nagy haraggal főnökéhez,
a királynőhöz rohant. Beatrix erre igazi reneszánsz históriákból vett furfanggal
leckéztette meg csélcsap férjét.
Maga öltözött juhásznénak, és a délután megjelenő vadászt már messziről integetve
a sötét hálókamrába hívta. Aztán amikor „tűzindulattal rohant a vadász a sötétes
kamrába, hol őt a vélt juhásznénak karjai fogák fel”, majd „ömledezett” az álruhás
Beatrix előtt, akkor egy jelre betoppant a juhász és felesége, és egy lámpával
megvilágította a szcénát.
Dramaturgiai csúcspontjára ért itt a történet, aminek Kiss Károly elbeszélése
csak igen suta és esetlenül ható végkifejletet ad. E szerint a fülön csípett király
hirtelen azt próbálta elhitetni, hogy ugyan realizálta, hogy nem Terkát ölelgette,
de nem ismeri fel a másik asszonyban a királynét. Majd amikor Terka megmondta
neki és köntösénél fogva rángatni kezdte, hirtelen a — be nem teljesült szándék
szerint végül is megcsalt — juhász szólt rá asszonyára, felismerve a magyarok
királyát: „Asszony, térdelj le! Ez maga a király!” Erre a menyecske a férje mellé
rogyva csak így habogott: „Oda vagyok! Mikl… — a király!”
Pusztán azáltal tehát, hogy a szolgálónépek azonosították az uralkodó személyét,
megoldódott a bonyodalom. Mátyás kegyes szavakkal simította el a történetet: „Keljetek
fel emberek, felejthetetlen maradjon közöttünk ezen pillanat.” A királyné pedig
gazdagon megajándékozta a juhásznét, és „enyelegve hagyta el Mátyással a kellemes
helyet”.
Bevallom, nem tudok rájönni az idősödő Borsos motivációjára. Mi végre festette
meg szép juhásznéként a feleségét? Öntépázó irónia Andor bácsi szerepében? Vagy
csak vágyakozott egy hasonlóan fiatal és üde menyecskére, mert a nejére, aki a
vendéglő szakácsnéja is volt egyben, is igaz volt, amiről Kiss Károly panaszkodott
a maga korában: „…a szép gömbölyű magyar juhászné helyett most egy nem szép német
csaplárosné szolgál a vendégnek.”
Rohonci Ármin
Az örök emlékezet legendái
A Szép Juhászné legendájának lehet valami varázsereje. Lapunk augusztus végén
számában egy Borsos Józsefnek tulajdonított festményről írtunk, amely úgymond
a művész feleségét mint a Szép Juhásznét örökíti meg. A Mátyás királlyal kis híján
gáláns kalandba keveredő csinos s kissé könnyelmű menyecske történetét végiggondolva
kissé nehéz elképzelni, mit is akarhatott Borsos kifejezni ezzel a művel.
Egyáltalán: milyen életet élt e titokzatos festő, aki a Szép Juhászné vendéglő
tulajdonosa volt majd’ húsz éven át? Története az egyik legszívósabb, burjánzó
legendafüzér a magyar művészeti irodalomban. Borsos romantikus utóélete 1913-ban
kezdődött, amikor Ernst Lajos galériájában nagyszabású kiállítást rendeztek a
magyar biedermeier festészet újrafelfedezésének szándékával. Ennek a feltáró jellegű
kiállításnak az egyik legragyogóbb lelete Borsos életműve volt, amelynek összeállításával
Lázár Béla, a jeles művészeti író szerzett elévülhetetlen érdemeket. Lázár alapvetően
irodalmár volt. És ennek megfelelően kiváló — már-már túl jó — érzéke volt a dramaturgiához
és a poézishez. Megköltötte a festő élettörténetét, amihez sok történeti adat
mellett hasznosította hatalmas irodalmi műveltségét, sőt, a korszakban első virágkorát
élő pszichológiai szakirodalmat is.
Borsos Bécsben, a Képzőművészeti Akadémián tanult festeni 1840-től, majd ott
is élt igen jól menő és jól megfizetett portré- és zsánerképfestőként 1861-ig.
Ekkor hazatért Pestre, ahol hamarosan felhagyott a festéssel és fotográfus lett.
Egészen 1878-ig, végleges visszavonulásáig hol önállóan, hol különböző társakkal
fényképészkedett, miközben 1865-től a Szép Juhásznéhoz címzett vendéglő tulajdonosa
is volt először fotográfus társával, Doctor Alberttel, majd 1868-tól önállóan.
A csárda a jelek szerint egyre jobban jövedelmezhetett, hiszen 1872-ben egy tánctermet
is hozzáépíttetett, és magának is emelt egy lakóházat.
A fényképészetet 1878-ban végleg feladta; utolsó öt évét a Szép Juhászné-birtokra
kiköltözve visszavonultan töltötte.
Lássuk ezek után a festő élettörténetének romantikus hangszerelésű előadásait.
Mindegyik alaphangját a rejtélyes Szép Juhászné apoteózisa festmény adja. Ugyan
sem a mester szignója, sem évszám nem található a képen és stílusában is meglehetősen
eltér a hiteles Borsos-képektől, de éppen ez adott lehetőséget Lázár Bélának arra,
hogy igen kései dátumra, 1875-re tegye a keletkezés idejét. És íme hozzá a nagyszabású
kerettörténet: Borsos hazatérve Bécsből csakhamar felhagy a festészettel, és látszólag
érthetetlen módon a művészietlennek tartott fotózásba, ebbe a gépies mesterségbe
kezd. Lázár Béla 1913-ban kifürkészi a titkot:
„Az ember meggazdagodott, de a művész meghalt. Miért ítélte magát halálra? […]
Borsos pálczát tört maga felett. Szökött a nyomor elől? Aligha. Itt lélektani
rejtély előtt állunk, melyet csakis lélektani alapon oldhatunk meg. Azidétt vesztette
el alig egy évi házasság után szeretett feleségét, s e feletti bánatában, durva
munkába fojtva keservét, keresi a lélekölő mesterséget. Szinte menekül a művészet
elől s lelkét, titokban, önmaga előtt, csak jóval később leplezi le. Mikor a fotografálásból
megszedte magát, megvette a Szép Juhászné-csárdát, a korcsmát bérbe adta, ő maga
pedig ott élt visszavonulva 1883-ban bekövetkezett haláláig. Ez idő alatt csak
egy képet festett. Annak a képét, akit mindig maga előtt látott, ifjan elhunyt
nejét, aki élt, mert megjelent álmaiban, s most márvány reliefben festette meg.
Ott volt vele itt is, a Szép Juhászné csárdánál s a puttóktól tartott relief alá
oda festette őt, mint Szép Juhásznét, körülötte szelíd báránykák — az örök emlékezet.”
A merész elgondolás hátterét, illetve forrását Lázár csak 24 évvel később, 1937-ben
merte megírni. Az elhallgatott forrás ugyanis Borsos lánya volt: a festő korán
elhalt Ida nevű feleségétől származó gyermeke mesélte el mindezt neki. Tőle tudta
meg Lázár azt is, hogy Borsos együtt élt a Szép Juhászné vendéglő korcsmárosnéjával,
akit állítólag a halálos ágyán feleségül is vett.
Lázár tehát a magánéleti trauma búvópatakként csordogáló és egy adott pillanatban
felszínre törő emlékével magyarázta a festészeti praxis kései újrafelvételét.
Nem így tudta a történetet Borsos másik monográfusa, Kopp Jenő. Szerinte a Szép
Juhászné megdicsőülésének képét egy második feleség, Anna halála fölött érzett
fájdalmában festette 1875-ben a mester. A kép dramaturgiai szerepe a Borsos-életműben
Kopp értelmezésében sem kisebb. „Ez a kép a hallgatásba temetkezett művész minden
külső máztól megtisztult őszinte megszólalása. Váratlanul kiejtett utolsó szó,
melyet a sors kikényszerített.” Egy öregember élete alkonyán még egyszer ecset
után nyúl… Szép, romantikus kép, és az ember könnyen el is ringatná magát ebben
az idillben, ha nem jutna eszünkbe, hogy Borsos ekkor mindössze ötvennégy éves,
és még nyolc év hátra van amúgy sem hosszú életéből.
Kopp felfogásának is az volt az alapja, hogy a fényképészet nem művészet, hanem
csupán pénzkereső mesterség. Ebből kiindulva Borsos hazatérését Bécsből és a festészettel
való felhagyását a mester kishitűségének, a bizonytalan jövőtől való rettegésének
számlájára írja. „Nagyra hivatott tehetség elkallódása a gyenge akarat, a kis
koncepciójú lélek útvesztőjében.” Borsos Kopp szemében a „divat sodrába került
művész”, akinek a „fejlődése megakadt, mert nem volt szüksége a teljes elmélyedésre.
Nem tanulta meg szeretni és megbecsülni a művészetet, mert alig küzdött érte.
A könnyű sikerek juttatták tehetségét zsákutcába.” Ellenben a kései Szép Juhászné-képpel
eljött úgymond az igazság és a vallomás, a coming out pillanata. E képről Borsos
— Kopp véleménye szerint — „bánatában az őszinteséghez menekülő szomorú szemével”
néz ránk. „Egyszerűség és őszinteség van a színek letompított, halk szavában,
a puttók mozdulataiban, melyek a szerelemben eltelt boldog idő szimbólumai, s
a tájképben, mely talán a művész lelkét jelképezi emlékeinek csendben őrködő pásztorával,
a szép juhásznéval — feleségével.”
A végére hagytam a javát. Csathó Kálmán, ez a fürge tollú, érzelmes regények
garmadáját kitermelő szépíró (gúnyneve szerint Csatorna Kálmán) 1937-ben regényt
írt Borsosról. Ennek a műnek egyenesen a vezérmotívuma a Szép Juhászné fogadó.
A regény a vendéglő kertjében 1840-ben tartott majális leírásával kezdődik: Borsos
meglátja Kovalszky Idát. A sudár, fekete hajú, finom és komoly arcú hölgy mélytüzű
dióbarna szeméből „csodálatos jóság, szelídség és okosság sugárzott és valami
leírhatatlanul vonzó báj, ami egész lényén elömlött és Józsit teljesen elragadta,
de egyben meg is félemlítette”. A majális során Borsos elbeszélget a Borotvás
nevű korcsmárossal, aki kifejti neki, hogy az ital annak jó, akit már más nem
melegít az életben, akit cserbenhagyott az élet. A 19 éves Borsos ezt alig értette,
de „Homályos sejtés suhant át a szívén, amitől megborzongott. Hát nem elég a halál,
amely fenyegető rémként áll kikerülhetetlen végső célul minden cél mögött? Az
is lehetséges, hogy el kell temetkezni még a halál előtt.”
A festőnek készülő Józsi, miközben Ida varázsolta el, mégis egy Lilla nevű lánynak
csapta a szelet a majálison, mert Idát elérhetetlennek tartotta. Lilla viszont,
amikor megtudta, hogy bizonytalan egzisztenciájú piktor akar lenni, faképnél hagyta.
Ezután, még mindig a Szép Juhászné-birtokon, ugyanazon a délutánon Idának vallott
szerelmet, aki azonban visszautasította, sőt Borsos egész művészlényének alapvonását
kiemelő kulcsmondatokat fogalmazott meg: „Maga hűtelen és megbízhatatlan. Maga
nem vesz komolyan semmit és senkit. Feláldoz, megcsal mindent és mindenkit! Meg
fogja csalni a művészetet is! […] Nem lesz hozzá igazán hű!” Idának nem tetszett,
hogy egy lányért, még ha az ő maga is, odadobná Borsos az évek óta dédelgetett
vágyát, hogy Bécsbe menjen festészetet tanulni.
Csathó regényében Ida Borsos művészi oldalának megszemélyesítője, „a fiú jószelleme”.
Borsos a Szép Juhászné-beli majálist követően, a bécsi tanulóévek után mégis
elnyeri Ida kezét, aki csakúgy, mint Borsos művészete, hamar meghal. A fényképésszé
lett festő csak jó húsz év elteltével, immár masszívan alkoholizálva kezd egyre
többet, egyre fájóbban visszaemlékezni az elvesztett feleségre, más szóval az
odahagyott festőművészetre.
És amikor végiglátogatja az Idához kötődő helyeket, többek közt elvetődik újra
a Szép Juhásznéhoz is, ahol még mindig ugyanaz a profetikus szavakat megfogalmazó,
egyébként Horatiust latinul szavaló Borotvás a tulajdonos. Az éppen árverésre
kerülő csárdát Borsos megveszi, hogy aztán a szinte misztikus erejű és szimbolikus
jelentőségűvé emelkedő helyen újra festeni kezdjen, és elkészítse egész pályafutása
foglalataként a Szép Juhászné apoteózisát.
Csathó szerint a kép alsó részében Idára emlékezve azért a Szép Juhászné tájékát
festette meg, mert itt „először eszmélt rá, hogy szereti és mostanában óraszámra
nézte azt a helyet, ahol azon a régi, régi majálison egymásra találtak.”
A Szép Juhászné mintha tényleg generálná a romantikus legendákat. Én a magam
részéről ugyanakkor egyre kíváncsibb vagyok, hogy valójában ki és miért festette
a Kiscelli Múzeum állandó kiállításán látható enigmatikus képet.
Rohonci Ármin
|
| |