A Kertész-villa

A természetes magaslati pontra épített, egykor büszke oromzatokat és romantikusan kiszögellő tornyot hordó épület Buda történelmének nemes hagyományát őrzi. Komoly embereknek épült és neves építész tervezte. Az egykori Kertész-villa figyelemre és védelemre méltó.

Az építtető Kertész Árpád, a magyar nyomdaipar legendás alakja, a huszadik század első felében az iparág egyik vezéregyénisége volt. Már dédapja és nagyapja is országos hírű iparos volt, igaz, még Gärtner néven biedermeier órákat készítettek Győrben. A bajor eredetű család első nyomdász és magyarosított nevű tagja Kertész József volt, aki tulajdonképpen kényszerből került e pályára: apja korai halála miatt nem folytathatta tanulmányait. Pályáját 1848-ban a pesti Beimel és Kozma nyomdában kezdte, majd Emich Gusztáv híres üzemében dolgozott, 1856 és 1858 között pedig Bécsben ismerkedett meg a kor legfejlettebb technológiáival. Hazatérése után nem sokkal önállósította magát, és 1863-ban egy ma is álló házban, a Roosevelt téri egykori István király szálló néhány termében nyitotta meg nyomdáját, immár Kertész néven.

Nem egész egy év múlva a még szintén álló Vasudvarba, a régi pesti városháza mellé költözött a nyomda. Ettől kezdve jó 15 éven át fontos napilapok, mint a Reform, a Magyar Hírlap, a Podmaniczky Frigyes szerkesztette Hazánk vagy Vas Gereben lapja, a Népbarát készült Kertész József nyomdájában. Eközben fontos könyveket is nyomtak itt: Tolnay Lajos költeményeit, Vas Gereben Tekintetes urakját, a Magyar Képzőművészeti Társulat évkönyveit. Érdekes specialitása volt a cégnek a budapesti német és magyar nyelvű útikalauzok előállítása.

Összetett lelkű emberek voltak az akkori iparosok. Kertész József rendszeresen publikált verseket országos lapokban, éppen azokban az években, amikor figyelme házasságkötésére és az üzemalapításra is kiterjedt. 1864 és 1879 között a verseken kívül kilenc gyermeke is született.
Talán éppen a nagy család ellátásának biztonsága érdekében az 1870-es évek végén az egyre nehezebben menő nyomdát Kertész József eladta, és kiszámíthatóbb banki tisztviselői állást próbált szerezni magának. Háromévi bankárkodás után azonban újra megnyitotta nyomdáját, most már a Mária Valéria (ma Apáczai Csere János) utca 11-ben. Életrevalóságát bizonyítja, hogy miután a hírlapok piacáról már a 70-es évek végén a nagyobb tőkeerejű versenytársak kiszorították, kereskedelmi nyomtatványok, értékpapírok, vasúti menetrendek, egyedi fejléces levélpapírok stb. előállításával kezdett el foglalkozni. A profilváltás után a nyomda az 1880-as, 1890-es években fejlődésnek indult és megizmosodott. Ekkor már fiai is beszálltak a vállalat irányításába, elsősorban az 1871-ben született Árpád, aki azután apja 1895-ös halálát követően vezetője lett a nyomdának. Megjegyzendő József papa életerejéről, hogy egy évvel halála előtt, 57 évesen újranősült, és a szintén híres nyomdász-famíliából származó Heckenast Ottíliát vette el, aki szinte férje halála pillanatában egy lánynak adott életet.

Kertész Árpád kiteljesítette apja életművét. Majdnem hatvan éven keresztül volt az ország egyik főnyomdásza. Már az 1920-as években kormányfőtanácsosi címet nyert, és a nyomdaipari vállalkozók szervezetében töltött be hosszú időn keresztül vezető tisztségeket. 1938-ban egy egész iparág ünnepelte nyomdászi működése 50. évfordulóját a Gellért és a Britannia szállodákban rendezett előkelő fogadásokon, ahol pl. Herczeg Ferenc is az ünneplők között volt, majd három év múlva Kertész Árpád 70 éves születésnapján a Pesti Hírlap szerkesztősége születésnapi különszámot írt számára tisztelgésül. Saját nyomdáját, amelyet a gazdasági világválság roppantott össze, 1935-ben számolta fel, de már jóval régebb óta a nevezetes Légrády Testvérek nyomdavállalatának volt igazgatója.
A Buday László utcai villa építésekor, 1904–05-ben Kertész Árpád már majd’ tíz éve a Kertész nyomda vezetője volt. Saját háza tervezésére unokatestvérét, Kertész K[ároly] Róbertet kérte fel, aki még nála is nagyobb ember volt a századelőn, de főleg a két világháború közti Magyarországon. Töretlen minisztériumi karrierje egészen az államtitkári címig ívelt az 1930-as években.

A tehetséges építészt pályáján szinte mindvégig a magyarság eredete és etnográfiája, egy sajátos nemzeti építészet lehetősége érdekelte. 1900 körül bejárta a Távol-keletet, hazatérve élménybeszámoló előadásokat tartott Japán és Indonézia építészetéről, majd 1904-ben a Nemzeti Múzeumban többek között Hopp Ferenccel közösen kiállítást rendezett távol-keleti tárgyaiból. A következő két évben, 1905-ben és 1906-ban a magyar falu építészete kötötte le a figyelmét. Egy fiatal építésszel, Sváb Gyulával 1907-ben nagyszabású albumot állítottak össze, amelyben a népi építészet és bútorkészítés emlékeinek rajzait bocsátották közre az éppen akkoriban felhevülő nemzeti érzések melegen tartására. A kötetet a Magyar Mérnök- és Építészegylet adta ki, nyilván a magyar nemzeti építészeti stílus kibontakozásának helyes irányát is megjelölve ezzel.
Mármost mindezzel a háttérrel érdekes, hogy ne mondjuk: pikáns a Buday László utcai ház. Ennyi úti élmény és előtanulmány után azt várnánk, hogy Kertész K. Róbert valami népies formájú házat tervez 1904–05-ben a rokonának. Ámde itt egy ízig-vérig konzervatív, történelmi rekvizitumokkal és utalásokkal teleszórt, kötelezően festői lovagvárepigonnal állunk szembe. Itt-ott szecesszióba hajló stukkózás a korszerűség kedvéért. Nagyon is jellemző e korra és a felsőpolgári urizálásra az egész.

Az épület két lakást foglalt magában: egy bérlakást a földszinten, illetve Kertész Árpád és neje otthonát az emeleten. Alul öt, felül hat lakószoba volt, amikhez persze az alagsorban a kiszolgáló helyiségek és cseléd-, illetve inasszoba is tartozott. A házban mindjárt az építéskor volt vízvezeték, villanyvilágítás és gázfűtés. Az élmények csúcspontja a hallból nyíló erkély és toronyszoba volt: innen akkoriban látni lehetett az egész várost a budai vártól a Margitszigetig.

Kertész Árpád lányának Pusztaszeri úti házáról néhány éve megemlékeztem e hasábokon. Fél évvel később brutális módon elhordták az épületet, feldúlták a kertet, és ma már mindenki láthatja azt a fantáziátlan társasházat, amit a kultúráról mit sem tudó és a műemléki hatóság ügyetlenségét szemfülesen kihasználó vállalkozó felhúzott a helyére. Félve írom e sorokat tehát, de nem hallgathatok arról, hogy az ilyen emlékekből Angliában house museumokat csinálnak, amikben megismerhető, kézzel tapintható a múlt világa.
Nem tudom, milyen e ház belseje ma, mennyit őriz még az egykori nagypolgári miliőből, de el kellene gondolkodni azon, hogy a legközelebbi felújításnál visszaállítsák legalább az eredeti homlokzatokat a két magas oromzattal, a tornyocskával és a szecesszióba hajló ablakkeretelő gipszmotívumokkal, mert ez legalább őrzője, emléke lehetne a száz év előtti budai világnak.

Rostás Péter