Olimpiai remények

Erről a szokatlan és meglehetősen ritkán alkalmazott módszerről is kérdeztük őt.
– Még 1979-ben történt. Az Újpesti Dózsa versenyzőjeként beköltöztem Hangyási Lászlóval a Sportkórházba, ahol két hónapon keresztül minden orvosi segítséget megkaptunk ahhoz, hogy a testsúlyunk néhány kilóval gyarapodjon. Persze ez még így sem ment könnyen, hiszen napközben kétszer is megtettük autóbusszal Újpestre és vissza az utat, hogy egy-egy kőkemény edzésen részt vegyünk.

Az élvonalba vezető út elég gyors volt, néhány kezdeti próbálkozást leszámítva (úszás, kézilabda) hamar elkötelezte magát a cselgáncsozás mellett.

– Engem mindig is a testek egymás elleni küzdelme izgatott. Az a lehetőség, hogy ezen a téren legyőzhetem a másikat, a riválisomat. A győri Bercsényi Miklós Gimnáziumban tanultam – Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke ugyanott néhány évfolyammal lejjebb járt. Már ezekben az években számos, figyelmet érdemlő eredményt is sikerült elérnem. Gyors fejlődésemben elévülhetetlen érdemei vannak Tóth Béla testnevelő tanáromnak, akitől kivételesen jó alapokat kaptam.

Tizenhat éves volt, amikor 1976-ban kijutott az ifjúsági Európa-bajnokságra, ahol egy erős mezőnyben a 7. helyen végzett.  Az érettségit követően került a fővárosba, ahol egyetemre járt, közben az Újpesti Dózsában versenyzett.

 – Az egyik legsűrűbb súlycsoportban, a 86 kilósok mezőnyében kétszer is (1985-ben és 1987-ben) országos felnőtt egyéni bajnoki címet sikerült kiharcolnom. Nemzetközi eredményeim közül a japán Kobéban 1985-ben rendezett Universiadén szerzett 5. helyemre vagyok a legbüszkébb. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy itthon az évek során rendszeresen gyakoroljak és meccseljek a legjobb hazai nehézsúlyúakkal, így többek között Varga Imrével, Ozsvár Andrással és Csősz Imrével is.

Viszonylag fiatalon, 1988-ban – miután ledoktorált – lezárta sportolói pályafutását. 

– A döntésemet követően szinte azonnal, versenyzőtársaim javaslatára, bekerültem klubom elnökségébe, a kilencvenes évek elején pedig már a Budapesti Judo Szövetség elnökének választottak. 1998-ban lettem az országos szövetség elnöke. Feltehetően az angol, német és orosz nyelvtudásomnak is része van abban, hogy 2001-ben az Európai Judo Szövetség (EJU) főkincstárnokának választottak.

A cselgáncs ma az egyik legsikeresebb magyar sportág.

– Az első, igazán nagy sikerünket 1992-ben, a barcelonai olimpián értük el. Kovács Antal szerezte a magyar cselgáncs első olimpiai aranyérmét. Ráadásul a legjobbjaink akkor ezüst- és bronzérmeket is hoztak haza; ezeket a sikereket, sajnos, olimpián még nem tudtuk megismételni. A 2007-es, Rio de Janeiro-i világbajnokságon négy bronzérem jutott a tatamira lépett magyar válogatottaknak, és további négy hetedik helyet is elértek. 

A 2008-as, pekingi olimpia viszont megint nem úgy sikerült, ahogy szerették volna.  2010-ben aztán, a bécsi Európa-bajnokságon ismét a magyarok győzelmének örülhettünk.

– Erre tényleg még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam: hét első helyünkkel a nemzetek pontversenyében Magyarország végzett az élen. És bár a 2011-es esztendő kevesebb sikert hozott, a londoni olimpián nagyon szeretném, ha ismét a mieink szereznék a nagy meglepetéseket. Öt versenyzőnk már biztosan ott lesz az ötkarikás játékokon, de még további kvóták megszerzésére is van reményünk árpilis végéig. Nem titkolt vágyam az, hogy lehetőleg több érmet is szerezzenek a versenyzőink: ez újabb, hatalmas lökést adhatna sportágunknak, amely a 3500 igazolt versenyző mellett további húszezer amatőrt is nyilvántart.

A magyar cselgáncsozás sokoldalú elemzését követően zárjuk beszélgetésünket kerületi kötődéseivel.

Nagyon jól érzem itt magam – hangsúlyozta Tóth László, aki üzletemberként Üzbegisztán tiszteletbeli konzuli megbízatásának is igyekszik eleget tenni. – Tizenegy éves fiam a Szabó Lőrinc Kéttannyelvű Általános Iskola tanulója, és nagy örömömre a sport értője, kedvelője. Örülök a kerület folyamatos fejlődésének, értékelem a játszóterek és a járófelületek rendszeres karbantartását. Ha valamit kívánhatok valamennyi, itt élő polgártársamnak, az az, hogy a zöldfelületeket őrizzék meg.

JOCHA KÁROLY

A cselgáncs vagy dzsúdó a XIX. század végén született japán küzdősport. Jellemzői: a test-test elleni harc, az ellenfél földre dobása, gáncsolása, földön való leszorítása, karjának kifeszítése, illetve az ellenfél fojtása. A dzsú szócska – Kanó megfogalmazása szerint – annyit jelent, mint „természetesnek lenni”, „ésszerűen”, tehát a természet igazságainak, törvényszerűségeinek megfelelően viselkedni, ezekkel összhangban cselekedni. A dó viszont egy „tökéletesített módszert”, „szellemi utat” jelent – szemben a dzsicuval, amely csupán „fizikai művészet”. Tehát a dzsúdó magyarul annyit jelent, hogy „lágy út”.

FOTÓ: JOCHA KÁROLY