Érthető nyelven beszélgetni irodalomról, kultúráról

Arra nem számítottam, hogy olyan otthonba lépek be, amelynek minden sarka kincseket rejt. Katalintól és Anna lányától, a népszerű Hadik Irodalmi Szalon alapítójától sok száz történetet kaptam ajándékba. Csodálatos könyvekről, különleges festményekről, otthonuk híres vendégeiről meséltek. A nappali cserépkályhája mellett olyan világba csöppentem, amilyenekről Radnóti Miklós Gyarmati Fannija is mesélt naplóiban.

Anna: Ebben a nappaliban fogadták a barátaikat a szüleim, elképesztően izgalmas szellemi tér volt.

Katalin: Feri fiatal korában, amikor egy művésznek megjelent egy verse, akkor a többiek azonnal felkeresték. Emlékszem, ha beadott egy kéziratot a Szépirodalmi Könyvkiadóba, már aznap éjjel csörgött a telefon, „Ferikém, ez gyönyörű!”. Mások eljöttek hozzánk, és itt, a nappaliban elemezték az új művet.

Anna: Nemcsak költők és írók, hanem Marx György fizikustól Petrovics Emil zeneszerzőig sokan megfordultak nálunk.

Hogy emlékszik vissza a vendégségekre?

Anna: Eszter nővéremmel mindig kaptunk ajándékot, például egy tábla csokit, amit vacsora előtt gyorsan meg is ettünk. Mi verssel, énekkel készültünk, de ha nem tartottunk előadást, akkor is körbeforogtunk, megmutattuk, hogy repül a szoknyánk. Részei voltunk ennek a térnek. Nagyon sok egykori vendéget a barátomnak tartok. Az esküvőmre – ami néhány hete volt – eljött Alexander Brody író, Csányi Vilmos etológus, Konok Tamás festőművész is, és a sort hosszan folytathatnám. Fontosak nekem.

Mikor költözött a férje a kerületbe?

Katalin: 1950-ben a Szemlőhegy utcában bérelt lakást első feleségével és más neves költőkkel, például Nagy Lászlóval és feleségével, Szécsi Margittal, Kormos Istvánnal. 1969-ben költözött a Mandula utcába. 1978. március 15-én ismertük meg egymást, amikor Kass János grafikus barátjánál egy nagyobb baráti társaság gyűlt össze. Költő testvérem, Gutai Magda volt hivatalos az eseményre, de nem ért rá, ezért én mentem. Feri még aznap megkérte a kezemet.

Korábban nem is találkozott vele személyesen?

Katalin: 1967-ben Ferenczy Béni szobrász temetésén láttam őt először, aztán az említett ünnepségen ültünk legközelebb egy asztalnál. Szóba került a nővérem tragikus életútja, kérdezgetett, és eljött az a pont, amikor úgy éreztem – ő pedig ezt csak a pillantásomból olvashatta ki –, hogy én már mások előtt erről nem szívesen beszélnék tovább. Azonnal elhallgatott, megértette. Valami olyan összetartozás-élményt éltem akkor meg, amit azután minden egyes napon a házasságunk idején. Ettől kezdve már nemcsak dr. Kilián Katalin immunológus voltam, hanem szívvel-lélekkel Juhász Ferencné.

Anna: És aztán amikor Mama ideköltözött, megduplázódtak az orvosi könyvek a polcon, mert édesapám polihisztor volt, akit minden érdekelt, és már megvoltak azok a könyvek, amikből az anyukám tanult. Mama az emberért dolgozott egy életen át orvosként, feleségként, anyaként is.

Katalin: A csontvelő-transzplantáció beindításában volt szerepem 1995-ben. Ferivel együtt arra jutottunk, ha Thomas Mann élne, erről írná a Varázshegyet. Amikor valaki átesett ezen a bonyolult beavatkozáson, akkor három hónapot egy steril szobában kellett töltenie. Csak az orvosán keresztül tartotta a kapcsolatot a világgal. Nemcsak a hematológiai és immunológiai betegségüket követtem végig, ha kérdeztek, meséltem a szobán kívüli életről, művészetről is.

Milyen volt Buda a férje fiatal korában?

Katalin: Mindig a művészek élettere volt a II. kerület. Szerintem ez a mai napig így van. A Rómer Flóris utcában lakott Márai Sándor, nem messze onnan Borsos Miklós szobrász – Feriről is rajzolt egy portrét –, a Berkenye utcában élt Bibó István politikus, pár utcával feljebb a templomnál Weöres Sándorék. Régen olyan volt ez a városrész, mint egy falu. Feri sokat sétált a pulikutyájával. Egy kedves története az ’50-es évekhez kapcsolódik, ebben az időben még sok helyen fával fűtöttek. Húsz mázsa fát rendelt, amit egy lovaskocsiról a Szemlőhegy utcai buszmegállóba hajigáltak. Odament, hogy hazahozza. Egyszer csak észrevett egy alakot, aki a ködből rajzolódott ki. Illyés Gyula volt az, aki épp a Józsefhegyi utca felől jött. Mint egy apa, rászólt Ferire, hogy „ez nem neked való!”. Fogott egy zsákot, és elindult a lakásunkhoz. Végül ketten hordták fel az első emeleti teraszra a fát. Sok nagyszerű történet van erről a dombról, egész nap tudnék mesélni.

Hol születtek Juhász Ferenc művei?

Katalin: Annál az íróasztalnál. Mindig így tele volt, ahogy most, ő reggelente lepakolt és egy darab üres papír került rá. Az ablaka alatt állt egy körtefa, az ágak karéjában megbújt egy madárfészek. Sokszor figyelte a fiókákat. Amikor Feri meghalt, az utána való tavaszon kidőlt a fa. Nagyon szerette a kertet, szőlőt metszett, tulipánt, rózsát és fát ültetett, volt cseresznye-, szilva-, sőt mandulafa is.

A lányok nem zavarták őt az alkotásban?

Katalin: Iskolában voltak. Inkább ők méltatlankodtak, hogy Feri mindig nagyon korán kelt.

Anna: Hajnal ötkor a rádió és a kávéfőző hangjára ébredtünk. Papa Budapest mellett egy kis faluban, Bián született, és hozzászokott a koránkeléshez. Annak idején iskola előtt napszámba ment, fát és vizet hordott.

Katalin: A rádióban viszont gyakran olyan zenéket hallgatott, amiket akkor a fiatalok. Mindig nyitott volt az új dolgokra.

Anna: Ez így van, tőle kaptuk az első Whitney Houston-kazettánkat is. Figyelt ránk. Másrészt ő egy teremtő ember volt, ezért is volt kíváncsi minden újdonságra. És azt is mondta, neki áldás volt Mama és az új élet, amit velünk kapott. A mi négyes egységünk igazán erős volt, mindent megbeszéltünk egymással.

Másfél éve hunyt el az édesapja. Nagyon megváltozott az életük?

Anna: Amíg Papus élt, ő is segített átbeszélni a témákat, kit hívjak meg egy-egy estre. Most Mamával készülök. És együtt dolgozunk azon is, hogy Papa életművét ne felejtsék el. Az egység megmaradt.

Katalin: Feri minden Hadik-estre elment. A legnagyobb emberi erő példája.

Anna: Amikor meghalt, csináltak velem egy interjút, és a riporter azt kérdezte, egy ilyen idős embert miért „rángattunk” el, látszott, hogy megerőltetés volt ott ülnie az esteken. Pedig nem önzőségből ültettük oda, ott akart lenni. Mérhetetlen ereje volt, és a tiszteletét így fejezte ki.

És a szeretetét...

Anna: Pontosan. Aki szereti az irodalmat, olvashatott a nagyokról, például Ady életéről. A legtöbb művész elvárta, hogy róluk szóljon minden. Papa ennél különlegesebb volt, apaként is mindig jelen volt. Amikor írt egy verset, kijöttünk az ebédlőbe, meghallgattuk. De vissza is kaptuk a figyelmet, homokvárat épített velünk, haláláig segítette a munkámat, a nővérem életének fontos eseményein ott volt, vigyázott a gyerekeire. Ez a kölcsönös tisztelet és szeretet nagyon ritka. Szerette a fiatalokat, gyakran jártak hozzánk pályájuk elején álló művészek, például Szálinger Balázs, Grecsó Krisztián, Ugron Zsolna. Az irodalmi estjeimen is sokszor beszélt velük, kíváncsi volt rájuk.

Hogyan jutott el a Hadik Irodalmi Szalon megalapításáig?

Először Rómában, majd a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületénél dolgoztam, sokat utaztam, szerettem. A hetedik év vége felé már elvágyódtam, hiányzott a pezsgés az életemből. 2012-ben váltottam, elkezdtem az esteket szervezni. A szüleim rettenetesen aggódtak az anyagi biztonságom miatt. De nyilván Papát is féltették a szülei, amikor fogta a kabátját és bejelentette, hogy márpedig ő most felgyalogol Budapestre. Persze az én utam más, mint az övé, az viszont közös, hogy teszek azért, amit szeretek. 2010-ben kezdődött a Hadik, eleinte papírról olvastam fel a mondandómat, izgultam. De a gyakorlatlanságom ellenére nagyon sok biztatást kaptam. A szüleim ijedelme is elmúlt, és csak a támogatás maradt.

A siker titka, hogy egy híres ember lánya?

Természetesen szerencsésnek tartom magam, hogy az vagyok. Az sem titok, hogy mivel művészek között nőttem fel, sok kapcsolatot az édesapámnak köszönhetek. De esténként a színpadon már nem számít, hogy kinek a lánya vagyok, csak az, hogyan készültem fel, és az, hogy jó kérdéseket tettem-e fel. Édesapámnak hála léphettem először az újranyílt New York kávéházba is, 2012-ben. Ekkor kezdtem el a vezetőkkel tárgyalni egy irodalmi sorozatról, felajánlották, csináljuk együtt, Papa új verseskötetének megjelenésére szerveztem estet, 190 ember jött el. A Páholy azóta is működik. Ezután kerültem a Kieselbach Galériához és több könyvkiadóhoz is.

A munkák közül a Hadik a legfontosabb?

Nemrég ugyanezt kérdeztem egy idősebb hölgytől, akinek éttermei vannak és a legismertebb a Várban működik, onnan indult a pályája. De ő azt mondta, és ezzel egyetértek, hogy mindig a legfrissebb a főszereplő, mert azzal kell a legtöbbet foglalkozni. A Hadiknak persze szimbolikus jelentősége van, mert elsőként közvetítette azt, amit vallok, hogy az irodalom fontos. A szüleimen kívül mindenki azt kérdezte, minek foglalkozom irodalommal, senki nem fog beülni rá. Korábban nem volt Budapesten ehhez hasonló beszélgetősorozat, amin ilyen sok ember részt tud venni.

Honnan volt a minta?

Itt, a nagyszobában és Rómában láttam hasonlót, ugyan ott más volt a teremtő indulat. Szőnyi Zsuzsa, egy emigrációban élő hölgy szervezte a lakásában a Triznya kocsmát. Én mindenkit szerettem volna megszólítani. Hozzáférhető rendezvényeken, érthető nyelven beszélgetünk irodalomról, kultúráról.

Mit gondol, azok, akik nem olvasnak, miért fordultak el a könyvtől?

Én sokkal több kreatív gondolkodást vinnék be az irodalomoktatásba. Ma a tanár az órán lediktálja, hogy miről szól, mondjuk, a Toldi. Szerintem így nem lehet olvasóközönséget nevelni. Másrészt, az olvasás egy magányos tevékenység. A közösségben látom az erőt, ehhez viszont szükség van jól működő fórumokra.

Ezért fontos, hogy a művészek maguk meséljenek az alkotásaikról?

Igen, és ha valaki látott egy elmerengő, nevető Juhász Ferencet, akkor már szívesen fogja a boltban levenni a köteteit. A modern irodalomelmélettel kicsit szembemegyek, de vállalom: szerintem fontos a szerző, mert út a közönséghez. És azt sem bánom, ha az illető népszerű. Idén Szabó Magdát ünnepeljük, száz éve született, a családom is ismerte őt. Sokan mondják, hogy lektűr, és ellene fordítják a népszerűségét, pedig tehetséges volt és azt is felismerte, hogy a közönség fontos.

Mesélte, hogy gyerekkorában is szerepelt. A színészi pálya nem vonzotta?

Az Áldás iskolában még népdalversenyeken indultam, de kamaszkoromban ez megváltozott. A gimnáziumban nehezen viseltem el az intrikákat és nem akartam olyanok előtt szerepelni, akik bántottak.

Ma már ki mer állni sok száz ember elé is. Miért?

Mert erőt ad az, amiért küzdök, és persze tudom azt is, hogy a személyesség óriási erő. Az üzenetem mindig ugyanaz: az irodalom, a Papám, a kultúra. Hiszem, hogy a könyvek segítenek abban, hogy értékkel teljen meg az élet és otthon másképp nézzünk a szeretteinkre. A férjemmel is szívesen szerepelek, büszke vagyok a harmonikus életünkre. Örülök, ha látják, hogy amiben felnőttem, azt próbálom a saját életemben is megvalósítani. Nagyon fontos az összetartozás és a hűség, és szeretném, ha ez újra divatos lehetne.

Novák Zsófi Aliz