|
|
Korszerűnek épült, mégsem maradt időtálló a minisztériumi épület
Több mint negyven éve, 1971-ben, akkor horribilis összegnek számító 132 millió
forintból a szocializmus presztízsberuházásaként készült el a Ganz-gyár tövében
a Kohó- és Gépipari Minisztérium épülete. A vasbeton szerkezetű irodaház mára
elöregedett, a vele egykorú épületek egy részét már átalakították. A II. kerület honlapján arról olvashatunk, hogy a kormány hamarosan dönthet az épület lebontásáról.
A Margit körút épülettörténetileg a főváros egyik legérdekesebb útvonala. Az
elmúlt két-háromszáz év korlenyomataként találunk itt az 1800-as évek elején épült
földszintes házat, az előző századfordulón készült pompás bérházakat, barokk stílusban
épült templomot, a magyar modern építészet harmincas években készült remekeit.
A II. világháborút követően több, úgynevezett szocreál ház is épült. A szocializmus
idején az utolsó nagy építkezés 1971-ben fejeződött be. Ekkor adták át a Kohó-
és Gépipari Minisztérium minden elemében korszerű, nyolcemeletes, 13 ezer négyzetméteres
irodaházát.
Rossz mementó
A hatvanas évek közepétől országszerte sok, több emeletes iroda-, illetve székház,
városháza épült a korstílust követve hatalmas üveg- és alumíniumhomlokzattal.
Ilyen volt például a Hungarotex 1967-ben elkészült Kossuth utcai központja, az
Industrialexport hétemeletes székháza a Fő utcában, az Országos Tervhivatal, a
Munkaügyi Minisztérium és az Országos Anyag- és Árhivatal közös központjának a
mai Széchenyi (egykor Roosevelt) téren felhúzott épülete, illetve a Vörösmarty
tér nagy részét elfoglaló ORI-irodaház. Budapest lakói soha nem szerették meg
ezeket a nagy, legtöbbször a környezetüktől elütő házakat. Mi sem példázza ezt
jobban, minthogy a pesti szleng a két utóbbi épületről Spenótházként és Elizélt-palotaként
beszélt.
Az eddig említett épületek közül kilóg a Margit körúti minisztérium. Az összes
többit valamilyen módon újrafazonírozták: van, amelyiket szinte teljesen újjáépítettek,
van olyan is, amelynek a homlokzatát cserélték ki. A Margit körúti épület azonban
szinte változatlanul áll a Margit körút végén, jelenleg a Gazdasági Minisztérium
egyik telephelyeként működik. Pedig, ahogy a pesti oldalon álló társait, ezt az
épületet sem szerették meg a környéken élők. Csomay Zsófia Ybl-díjas építész,
aki maga is tervezett hasonló épületeket a 70-es években, úgy véli, hogy a Margit
körúti épület önmagában még ma is megállja a helyét. – Esztétikailag egyetlen
gond van vele, hogy a klímaszekrényeket a homlokzatra szerelték, de az itt használt
natúr alumínium az épület homlokzatán nem öregedett olyan ütemben, mint a vele
egyidőben elkészült hasonló szerkezetű házak. A legnagyobb gond vele az, hogy
önmagában áll (dacára annak, hogy körúti ház), nincs saját világa, nem illeszkedik
a környezetébe. Ez egy zárvány, ahol semminek semmihez nincs köze. Úgy áll itt,
mint egy rossz mementó.
Tárgy, nem épület
Az épület a szocialista korszak egyik presztízsberuházása volt. 132 millió forint
építési költséggel készült el a Ganz Villamossági Művek és a Kohó- és Gépipari
Minisztérium Tervezőiroda közös új székházának szánt épület. A terveket a Ganz-gyár
rendelte meg az Ipartervtől, ahol a 8-as számú irodát bízták meg a tervek elkészítésével.
– Az irodavezető Farkas Ipoly először Mészáros Géza Ybl-díjas építészmérnöknek
adta feladatul a tervek elkészítését – emlékezik vissza Kévés György, Kossuth-,
Ybl- és Príma-díjas építész. – Mészáros Géza terveit azonban nem fogadták el,
ráadásul akkor tervgazdasági nehézségek miatt (1967-et írunk) 1968-tól irodaépítés-stopot
rendeltek el, és ezért nagyon rövid idő alatt kellett az új tervekkel elkészülni.
Így kapta meg 1967 októberében a feladatot Kévés György. A 270 méter hosszú, de
igen keskeny telekre kellett megtervezni Budapest akkor legnagyobb irodaházát.
– A Mártírok útjai épület végleges kiviteli terveit és az építés ellenőrzését
az akkori szokás szerint az Iparterv 8-as számú irodája, benne kollégáimmal, Farkas
Ipollyal és Mészáros Gézával közösen fejeztük be – tette hozzá Kévés György.
A kivitelezést a közelben lévő földalatti építkezése miatt két részre kellett
bontani. 1970-ig az első, úgynevezett A-ütem épült meg, a B-ütem kivitelezése
csak a metró budai szakaszának befejezése után kezdődhetett volna el. Erre azonban
már nem került sor. Később, a 90-es évek második felében eladták a teleknek ezt
a részét, bevásárlóközpont épült ide.
Az eredeti elképzelésekhez képest sok minden módosult az idők során: 1969-ben
– amikor már tartott az építkezés – kiderült, hogy nem gyári irodák költöznek
oda, hanem a Kohó- és Gépipari Minisztérium. Kévés György szerint ez is az oka
annak, hogy az épület belső kialakítása nem volt túl igényes. Ami azonban nagyobb
baj, hogy az épület magán viseli az akkori gyenge szocialista ipar gyártmányainak
a nyomát is.
– Az akkori világszínvonalhoz képest rendkívül silány minőségű alumínium köpenyfal
szerkezetekkel és korszerűtlen szegényes festett üvegbetétekkel kellett borítani
– az egyébként akkor magyar viszonylatban kuriózumszámba menő, először itt alkalmazott
10,8 méter axistávolságú, jó minőségű, Komlóssy István statikus által tervezett
– vasbeton szerkezetet. A salgótarjáni üveggyárban gyártattuk le például a festett,
speciális edzett üvegeket, amelyek azonban a gyártási hibák miatt a napsütés-felmelegedés
hatására sorra szétdurrantak, és ezért egy védőtetőt is kellett akkoriban az épület
köré felállítani.
Csomay Zsófia és Kévés György egyetértenek abban, hogy a korabeli technológia
szűkös lehetőséget biztosított egy építésznek. Szinte minden állami beruházásnál
vasbeton szerkezetet lehetett csak használni.
– Ezek az épületek hagyományos értelemben nem épületek – véli Csomay Zsófia –,
hanem tárgyak, és nem 500, csak 50 évre készültek. A vasbeton épületekkel ellentétben
egy kő- vagy téglaház szépen öregszik – mint az ember.
Hatalmas terek nyílnának
Az épület egyre kevésbé felel meg a mai kor igényeinek. A megkérdezett építészek
közül Finta József Kossuth-díjas építész a radikális megoldás híve. – A város
nagyon sokat nyerhetne, ha lebontanák ezt az épületet! Óriási mérete miatt blokkolja
az észak-nyugati széljárást, amely a Hűvösvölgyből hozza a friss levegőt. Ez a
levegő eljuthatna a Margit körútig is, ha a ház eltűnne onnan. A Millenáris egészen
a Széna térig nyújtózhatna, s megindulhatna a Ganz-épületek felújítása-fejlesztése
is. Ha ezeket renoválják, hatalmas terek nyílnának a parkon belül, amelyek gyerekprogramok,
kulturális rendezvények, kiállítások, koncertek helyszínéül szolgálhatnának. Elképzelhető
persze az épület átalakítása is, az alumínium függönyfalak eltüntetése, illetve
egy-egy emeletét vissza lehetne bontani, de így a ház mérete nem változna, csak
pénzkidobás lenne.
Kévés György szerint napjaink összetett és fontos műszaki és gazdasági kérdéseit
– szanálás vagy átépítés? – csak egy részletes tanulmányterv elkészítése után
lehetne korrektül megválaszolni.
– Egyelőre nem lehet megmondani, hogy azzal nyerne-e a beruházó, ha lebontanák
az épületet vagy inkább azzal, ha új korszerű külső-belső szerkezetekkel teljes
egészében felújítanák – az egyébként ma is jó minőségű vasbetonvázú épületet.
Szerintem: első látásra ez utóbbi volna valószínűleg gazdaságos – tette hozzá
Kévés György.
Csomay Zsófia úgy véli, hogy a felmerülő kérdésekre az építészszakma megkérdezésével
lehetne érvényes válaszokat adni.
– Ha a lebontás mellett döntenének, nagyon szép teret lehetne kialakítani – mondja
Csomay. – Talán áttört struktúrákkal, levegős megoldással, ami térfal is egyben.
Nagyon érdekes módon lehetne összekapcsolni a körutat és a zöld területeket. A
legnagyobb gond az, hogy – bár az épülettelepítése a körút térfalának folytatásaként
nem kifogásolható – az építészeti világa ma már elavult, és nincs folytatása.
A funkciója ma már teljességgel idegen az azóta „átszineződött” városrészben.
Ez is az oka annak, hogy annyira feleslegessé vált.
Tóth Ildikó-NZSA
Fogház. Az Új Tükör magazin 1969-ben háromoldalas képes cikkben üdvözölte, hogy elbontják
a Horthy-korszakra emlékeztető fogház épületét a Mártírok útján – 1945-ben ugyanis
az itt megkínzott és megölt kommunista áldozatok előtt tisztelegve átnevezték
a Margit körutat. A Budai Hírmondó publicistája 1970-ben a régi elavult kor eltűnését
ünnepli, mikor az új minisztériumi épület megépüléséről tudósít: „Az épülő KGM
gyönyörű és modern palotája terjeszkedik, s »lenyeli« a ma is barátságtalan külsejű
épületet. Nem kár érte, de nem lehet elfelejteni. Terhes öröksége, szörnyű emléke
sokáig kísért.”
1882 októberében érkezett az első 20 rab az akkor még Országúti börtönbe. Az
akkori város szélén megépült új fogházba, 69 éves történelme során leginkább politikai
foglyokat tartottak fogva. A szocializmus idején a fehérterror és a Horthy-korszak
elnyomásának egyik szimbóluma lett az intézmény. 1919 őszétől 1944 október 15-éig
több mint háromezer embert végeztek ki, akiknek többsége baloldali volt. A munkásmozgalom
történetírói azonban sokszor megfeledkeztek arról, hogy 1945 után is ítéltek el
és végeztek ki itt politikai foglyokat, többek között Rajk Lászlót.
A fogházat 1951. január 1-jén zárták be, később itt működött a Ganz-gyár ipari
iskolája, és ezen a telken állt az épülő metró szervizépülete, amely az 1956-os
harcok fontos helyszíne lett.
|
| |