A való világból a láthatatlant láttatta

Az életmű egy évvel ezelőtt zárult le váratlanul ― és végérvényesen. A szomorú évfordulón nyílik meg a tárlat, amely több tucatnyi műalkotást mutat be, és amelyhez kapcsolódóan egy gyönyörű album is megjelenik In memoriam Almási Anikó címmel. A kiállítás egyik életre hívója a művésznő testvére, Almási Éva volt, aki szeretné, ha minél többen eljönnének megnézni húga különleges, szuggesztív kerámiáit.
―Anikó négy évvel volt fiatalabb nálam, ketten voltunk testvérek. Nagyon erős szövetség volt a miénk, amely még a szülői házban született. Az édesapánktól és édesanyánktól kapott szeretet, a család megtartó erejébe vetett hit: ezek lettek életre szóló útravalóink. Anikóval mi a szó legszebb értelmében voltunk testvérek, és ugyan én voltam az idősebb, de már nagyon régen tudom, hogy sokkal inkább ő vigyázott rám, mint én rá. Az én szakmám sokszor a csillogásról, a külsőségekről szól, és egy színész nem nagyon mutathatja meg a külvilágnak a töretéseit. De hát valakinek meg kell, és fontos, hogy meg is tudja mutatni. Kell, hogy legyen valaki, akinek nekivethetjük a hátunkat, akiben a legelemibb módon megbízunk, aki segíteni tud, ha arra van szükségünk.
Az Ön nevét és művészetét az egész ország ismeri. Húga életéről ― barátain és a szűk szakmán kívül ― kevesen hallhattak.
Anikó nagyon visszahúzódó, szemérmes ember volt. Kínosan ügyelt arra mindig, hogy soha senkinek ne legyen a terhére, nem tudok felidézni olyan emléket, hogy ő előtérbe tolta volna magát. Egyéniségének ez a vonása bizonyára nem tette számára könnyűvé az előrejutást, az ismertté válást. Eredeti szakmáját nézve vágó volt, 1974-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, 1992-ig a Magyar Televízió szórakoztató osztályán dolgozott. Első kerámiáját édesapánk halálakor készítette. Akkor bevonult a fürdőszobába egy darab agyaggal, és addig nem jött ki, míg Apu fejét meg nem formázta. Félelmetes volt, ahogy minden fájdalmát belevitte abba a szoborba. Néhány évvel később, a kislánya születése után vált életének állandó részévé az alkotás. Nagyon boldog voltam, amikor láttam, milyen fontos lett ez az életében.
Segítették egymást egy-egy szerep vagy szobor megszületésében?
Mi nagyon sok mindenben alapvetően különböztünk egymástól: Anikó megfontolt volt, én sokszor indulatos, ő csendes, befelé forduló, én hamar kimondom, amit gondolok. Abban azonban, ahogyan a művészethez viszonyultunk, nagyon egyek voltunk. Az alkotás folyamatát leginkább a szüléshez lehet hasonlítani, ami ― véleményem szerint ― egy nagyon intim, sokszor nagyon magányos állapot. Ahogyan én sem szeretem, hogy a próbafolyamat során kívülálló ― még ha az a lányom vagy a férjem is ― nézzen, figyeljen, úgy Anikó sem tűrte, ha munka közben zavartuk. A legnagyobb elmélyültségből születhettek meg azok a csodálatos kerámiák. Azok a csodálatos lehunyt szemű nők, az élet körforgását szimbolizáló lófejek, vagy azok a néha furcsán elbicsakló nyakú portrék. A nőies, csipkés formák és a belső világot tükröző mélység nagyon feszültté és intenzívvé teszik Anikó kerámiáit. Mi tehát nem egy-egy konkrét mű születésében segítettük egymást. De ahhoz, hogy alkotni tudjunk, kölcsönösen szükségünk volt egymás figyelmére, mindenhová elkísérő szeretetére. Nagyon érdekes, hogy a mi családunkban nagyon ritkán hangzott el az a szó, hogy szeretlek. Hiszem, hogy ennek a szónak mágiája van, ezért nem szabad elhasználni.

Akik március 22-e után eljönnek a kiállításra ― és korábban nem ismerték Almási Anikót ―, most megtudhatják, ki volt ő?
A szobraiban ő itt maradt. Minden örömével és fájdalmával, a zárkózottságával és a titkaival. A tárgyak megőrzik alkotójuk ― saját kézzel beléjük dolgozott ― érzelmi és intellektuális energiáit. Anikó műveiben ott van a saját egyénisége, titkainak kódja. Szeretném, ha sokan eljönnének, ha minél többen megismernék őt ― azokat az értékeket, amelyeket teremtett, amelyekben itt él velünk tovább.
Hogyan született a kiállítás gondolata?
Nem sokkal azután, hogy ő elment, lányával lementünk a műhelyébe, azzal a szándékkal, hogy rendszerezzük az ott lévő tárgyakat. Pakoltunk, rendezgettünk, néha megsimogattuk a szobrokat, és akkor szinte egyszerre fogalmazódott meg bennünk a kiállítás ötlete. Arra gondoltunk Anikó lányával és férjével közösen, milyen jó lenne, ha ez a felbecsülhetetlen érték, amit Anikó örökül hagyott, közkinccsé válna. Ha minél többen megismernék. Ahhoz azonban, hogy ebből a gondolatból valóság legyen, nagyon sok segítséget kaptunk Anikó régi barátaitól, művészetét ismerő és elismerő szakemberektől. Dr. Borsos Mihály, a Társalgó Galéria művészeti vezetője és munkatársai nagyon sokat dolgoztak azért, hogy egy évvel Anikó halála után megnyílhat az életművét bemutató kiállítás, és megjelenhet róla egy nagyon szép könyv.
Tóth I.

************************

In memoriam Almási Anikó

A kiállítás 2011. márc. 22-től április 7-éig látogatható hétfőtől péntekig 10-17 óráig a Társalgó Galériában (1024 Keleti K. u. 22., tel.: 212-5648)