Ajánló
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Elfelejtettem a rosszat

2018. március 19.

 Provokátorok, besúgók, üldöztetés, börtönök, kínzás, kényszergyógykezelés – messze érzi magától az, aki nem élte át. De még élnek közöttünk, akik erről mesélni tudnak, és az eltelt évtizedek után mesélni is mernek.

Egy ilyen lámpás Vaszkó Tamás, aki közelebb hozza hozzánk a történelmet. A 91. életévében jár, hosszú élete során több helyen is élt a II. kerületben, 2000-ben a huszonöt II. kerületi túlélő között volt, aki átvehette a Szabad Magyarországért Emléklapot. Túléltem a terrort címmel 2014-ben könyvet írt megpróbáltatásairól, arról, hogy 1954-ben a bencés papok koncepciós pereként elhíresült ügy áldozataiként ő és édesapja több év börtönbüntetést kaptak. Nem mindennapi életéről beszélgettünk.

 – Budapesten születtem 1927. november 6-án. Anyai ágon pesti polgár-, apai ágon kuláknak minősített paraszti családból származom. Édesapámat, Lajost, mint legfiatalabb fiút taníttatták, katonai gyógyszerész lett. Én két évig a váci piaristákhoz jártam gimnáziumba, majd 13 évesen a kőszegi katonaiskolába kerültem. Abban az időben nem volt legény a faluban, aki ne lett volna katona, nem beszélve arról, hogy bennünket Trianon után hazafiságra neveltek. 1942-től a pécsi hadapródiskolában tanultam, innen származik a századosi rangom, amit 1992-ben a rehabilitáció során kaptam.

Milyen volt az a kőszegi iskola, amit Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből ismerünk?

Ottlikról a rendszerváltozás után volt osztálytársai azt mondták, írói tehetsége volt, de katonának nem volt való. Mivel sok jót nem írt az iskoláról, és a könyv a Kádár-korszakban jelent meg, az aczéli propaganda felkapta.

Hogy milyen volt? Nagyon boldog, meleg, vallásos családi körben nőttem fel, de amikor 1940-ben édesapám bevitt a kőszegi iskolába, alig vártam, hogy felvehessem az egyenruhát. Szívünk vágya volt, hogy katonák lehessünk. A karácsonyi és húsvéti szabadságok végén is vártuk, hogy ismét találkozhassunk, olyan szellem volt ott. A tanáraink a legválogatottabbak voltak. Nagyon keményen neveltek, nem véletlenül került ki annyi öttusázó, vízipólós, kardvívó a volt katonaiskolások közül. Az öttusa kimondottan katonasport volt. De ott tanultunk meg fogalmazni is, mert minden héten levelet írtunk a szüleinknek. Olyan jó iskola volt, hogy az összes tanárunkat, aki még élt a rendszerváltozás után, rendszeresen látogattuk.

1945 után nagybátyámnál, Mayer Pistánál tanultam autószerelőnek. Négy év múlva költöztünk a Szász Károly utca 3.-ba, ott laktunk 1954-ig, amikor is néhány nap különbséggel apámat és engem is elvitt az ÁVH.

Addig szépen boldogultam, megkezdtem a József Nádor Műszaki és Közgazdasági Egyetemet a Szerb utcában, azonban ’49-ben, a fordulat évében a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, annak megalakulásakor, már nem vettek át, mert az érettségi bizonyítványomban benne voltak a katonaiskolák. Pedig autószerelősegéd-levél és hivatásos gépkocsivezetői engedély birtokában munkáskádernak számítottam. Gépkocsivezetőként dolgoztam, majd továbbképeztem magam, és műszaki állományba kerültem az Autóker Vállalatnál 1952-ben.

Pontosan mi volt az oka annak, hogy elhurcolták, öt évre ítélték, majd 1954 és 1961 között három évet és 242 napot töltött különböző börtönökben?

Újlaky Dezső kőszegi osztálytársam disszidálásának segítése volt az ok. Nem oly régi halála előtt két nappal telefonon beszéltem vele, és azt mondta: köszönöm, hogy megmentettél.

Dezső 1940 óta a barátom volt. Családja az ausztriai Welsbe menekült a rokonokhoz. 1952 őszén Dezsőt, aki a kényszermunkatáborból szökött meg, mindennel elláttam, mielőtt ő is nekivágott a határnak. Decemberi megérkezése az osztrák kisvárosba feltűnést keltett. 1953 januárjában aztán megjelent ott egy angol egyenruhába öltözött provokátor, és ő naivul mindent elmondott neki, azt is, hogy nálam volt menedékben, hogy én segítettem. Az illető bizonyítékot is kért, erre Dezső elővett egy 1944-ben készült fényképet, amin vele és az egyik lánytestvérével vagyok, és ezt valakik elhozták a Szász Károly utcába. E kép alapján lettem imperialista kém. A Gyorskocsi utcából átvittek az Új köztemetőhöz a Gyűjtőfogházba, édesapám már szintén ott volt. Engem öt, apámat két és fél évre ítélték. A formai vád hűtlenségben való bűnrészesség és feljelentési kötelezettség elmulasztása volt ellenem a hadbírósági kémkedési perben azért, mert nem jelentettem, hanem segítettem a barátomat a szökésben.

Két részletben ültem, mert a forradalom szelére 1956 júliusában a nyomozó, aki a Fő utca 70.-ben három hónapon át naponta vallatott, kijött értem, és azt mondta, a börtönbüntetését felfüggesztjük, és visszük kórházba. A „kórház” egy különleges ávós intézmény volt a Lipótmezőn, ahol beinjekcióztak, lesokkoltak. Nem engedték el ugyan a büntetésemet, de a gyógyulás érdekében félbeszakították. Anyámat akkor már a Szász Károly utcából kitelepítették Budafokra. Mikor megkérdezte az orvosokat, hogy kerültem ide, azt mondták, részegen, alkoholistaként. Ekkora hazugságot még nem hallottam, de elengedtek. Olyan állapotban, úgy megfélemlítve, hogy a forradalomban hál’ istennek nem tudtam részt venni.

A magánélete hogy alakult?

Különleges szakmát tanultam, felület- és környezetvédelmi üzemmérnök lettem esti tagozaton. Amivel szakmailag magasra emelkedtem az az, hogy 1968-ban a dunaújvárosi házgyári radiátorok gyárának a festőberendezést a munkatársaimmal mi fejlesztettük ki. Ez már ugyanazzal az eljárással festett, mint a nyugatiak. Egy nemzetközi angol nyelvű konferencián erről be is számoltam, nagy sikert aratva. Ezzel helyreállt a szakmai egyensúlyom. A Hungarokorr-pályázat és -kiállítás nagydíját is megkaptuk tizennégyen.

Feleségemmel, Kovács Veronikával, aki postatisztviselő volt, 1964-ben házasodtunk össze, egyetlen lányunk született, mert anyósoméknál laktunk, akik maguk is társbérlők voltak, és az egyik szobájukat engedték át nekünk. Így második gyerekre nem vállalkozhattunk, meg hát 37 éves ősz fejjel vettem el a 13 évvel fiatalabb feleségemet. Mikor udvaroltam neki, már két éve várta, hogy nyilatkozzam. Elhívtam randevúra, és azt mondtam neki: – Veronkám, először mondok neked valamit és azután kérdezek: leendő apósod és én politikai fogolyként börtönben voltunk, ezek után megkérdezem, hozzám jössz-e. – Igen, örömmel – válaszolta, majd letörölte a könnyeimet, és boldogan éltünk. Elfelejtettem a rosszat, és nem a bosszúra gondoltam. A munkám és a nyelvtudásom révén ki tudtam emelkedni, bár nem voltam tehetséges és okos, csak szorgalmas.

A későbbiekben származott hátránya abból, hogy börtönben ült?

Az emberen a saját érdekében rajta van a szájzár. A lányom a Toldy gimnáziumban érettségizett ’82-ben, akkor mondtuk meg neki. Féltem attól, hogy a Budenz úti iskolában elkottyintja, és akkor még a gimnáziumba sem jut be. Később már nem illett szemtől szembe reakciósozni…

Akárki megkérdezi, a legnagyobb kárpótlás, hogy született három unokám, egy már nős, így van két kisfiú dédunokám is. A vejem egész más indíttatású, ezért jó, hogy csak 2014-ben voltam hajlandó a nyilvánosság elé tárni a történetünket, mert nem akartam, hogy az én gyerekemet gyűlölje egy másik oldalról jövő család. S mit ad isten? A nászom politikai tiszt volt.

Hogyan élte túl a megpróbáltatásokat?

Éhségsztrájkom alatt megtömtek, volt, hogy beinjekcióztak, lesokkoltak, vertek. De Isten lelki erőt adott, és a házasságom másik felében már jöttek a szakmai sikerek. Mikor 1973-ban legelőször turistaútlevéllel Németországban jártam, kérdezték, miért nem disszidálok. De hogy tettem volna? Apám még 1980-ig élt… A hosszú élet titka, ha bírjuk az éhséget, az önmegtartóztatást és a fizikai terhelést. Nem a javunkra szolgált-e utólag? Keményen küzdöttem, persze a szerencse és a megérzés is fontos a túléléshez.

Mi volt a legrosszabb börtöntapasztalata?

Az Andrássy út 62.-ben a már kék ruhába öltözött rendőrök olyan cellába, sötétzárkába tettek be, ami a testmagasságomnál alacsonyabb volt. Semmi, még egy priccs sem volt benne, a küszöb viszont magasabb volt, mint a padlózat, így állandóan vízben jártam, és hogy meg ne fázzon a vesém, guggolva, a falnak támaszkodva töltöttem el kilenc napot, míg alá nem írtam azt a jegyzőkönyvet, amit akartak, csak hogy élve kiszabaduljak onnan. A másik, mikor a Fő utcában zuhanyozni vittek, olyan gőz volt a fürdőben, azt hittem, gázkamra – ez a pszichológiai hadviselés része volt –, és mikor a vécére kísértek, özönlöttek a patkányok. Édesapám gyakran mondta, hogy Isten óvjon meg bennünket a „barátoktól”, az ellenségeinkkel – ha lehet – elbánunk magunk is. Azzal, hogy egymás följelentgetéséből előnyök származtak, megtörték a gerincét ennek az országnak, ezért is volt ennyi III/3-as. De, ahogy édesapám mondta, az igazságszolgáltatás nem a mi dolgunk, hanem a Jóistené.

Zsoldos Szilvia