Ajánló
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Ifjúságom története

2011. június 3.

Kivételesen szerencsés műfaj a fotográfusé. Egyetlen jól elkapott pillanatával többet tud megmutatni, mint egy regény — több tucatnyi oldalon.

Csak azt a kitüntetett pillanatot meg kell találni, fel kell ismerni, létre kell hozni. Molnár Edit mesélő képeiből nyílt kiállítás – a Kerület Napja rendezvénysorozat keretében – a Vízivárosi Galériában.
Molnár Edit fotóinak varázsa abban rejlik, hogy készítőjük az átélt történelmet emberi arcokban látta meg. A háttér, a keret adott: maga a viharos huszadik század, annak is a világháborúkból kibontakozó második fele, a hazai sors helyi drámáival. Ám van e kordokumentumoknak egy másik vonulata is: a kora hatvanas évek szellemi pezsgése, a hétköznapi lét földönjáró örömei, a fiatalság elemi vitalitása. Az arcokból olvasni lehet. A perbe fogott 56-os fiúkéból éppúgy, mint a Blaha Lujza téren zakatoló DISZ-aktivistákéból, s a belvárosi divatkirakatot nézegető lányokéból. Élnek a fotók, és visszaröpítenek az időben. Mintha mi is ott sétálnánk a Duna-korzón a fura, ládaszerű babakocsit tologató ifjú párok között, a Retek utca macskakövein a verklit hallgatva, vagy éppen a tabáni mézeskalácsos nénikék illatos pultjánál.
És itt vannak a fotográfuspálya fölfénylő pillanatai: Kondor Béla kezébe hajtott fejjel, monumentális festménye, a szárnyas Angyal-ember előtt. Áprily Lajos a kertben kisunokáját karolva, arcán a bölcsesség békéje, asztalán fehér galamb…

Molnár Edit fotóművész szokatlan pályát járt be. Belgiumban született, ahol édesapja vendégmunkásként dolgozott. Hatéves volt, mikor nővérével együtt szülei Magyarországra küldték nyelvet tanulni. Addig csak flamandul beszélt. A gyerekek megérkezése után egy hónappal kitört a második világháború. Sok kaland és veszedelem után talált egymásra a család Budapesten. Életüket persze a semmiből kellett újra felépíteni.
A diáklány Edit a matek érettségi elől menekülve a színművészetire felvételizett, ám végül is fotóriporter-gyakornok lett a Magyar Távirati Iroda Fotó elődjénél. Művelt idős kollégáktól tanulhatott, akiket az erőszakos államosítás kényszerített oda, de akik az ötvenes évek hányattatásai között is megőrizték szakmai, emberi tartásukat. A korabeli riportok gyűlésekről, termelési beszámolókról, sikerjelentésekről zengtek. A gyakornoklány azonban nyitott szemmel járta az országot, sokat tapasztalt a mindennapok valóságából, és kattintgatta kis Zenit masináját. 53-tól már önállóan készített fotóriportokat. Az 56-os élményeit rögzítő filmtekercseket a szétlőtt városról egy orosz tiszt megsemmisítette a Keleti pályaudvaron, de a deportálást megúszta.
57 tavaszán a Műcsarnok Tavaszi Tárlata nyomán ismerkedett meg Kondor Bélával, akivel életre szóló barátságot kötött, és akitől új inspirációt, művészi látásmódot, nem utolsósorban pedig művészbarátokat kapott. Tanácsukra hozzáfogott a kor nagyformátumú íróit, festőit, muzsikusait fotografálni. Így jött létre az a gazdag szellemi gyűjtemény, amelyből hite és szándéka szerint megalapozható volt egy nemzeti fényképpanteon. Ennek létrehozásáért hosszú évekig küzdött.
A vízivárosi kiállítást megelőzően a művésznő pasaréti otthonában beszélgettünk.
Fiatal lányként a véletlenek során belecsöppent egy kemény, férfias világba, amelynek a kockázatait föl sem tudta mérni. Mi segítette, hogy sikeresen vegye az akadályokat?
Ehhez a szakmához fizikai és lelki adottságok kellettek. Állóképesség és szellemi rugalmasság, kíváncsiság. A családomban nagy tisztelet övezte a könyvet, az olvasást. Később alkotó barátaim még magasabbra tették a mércét. Sose dőltem be a divatnak, az értéket, a minőséget kerestem, még akkor is, amikor ez kimondottan hátrányt jelentett a pályán. Jártam a magam útját, és tudomásul vettem, hogy a hivatali elismerést nem nekem osztják. Viszont eufórikus állapotban, a „föld fölött lebegve” tudtam dolgozni, semmi más nem érdekelt, csak az, akit meg akartam örökíteni. Néha valóban forogtam veszélyben, például mikor a kuláknak bélyegzett családtól az ávós jelenlétében egy pohár vizet mertem kérni. Ma már elképzelhetetlen, hogy ez az egyszerű emberi gesztus milyen hálát keltett a megalázottakban, és milyen gyanút a hatalom szemében.
Akkoriban a belvárosi Quint eszpresszóban megfordult a fiatal értelmiségiek színe-java. Ott mondta nekem Kondor, Czine Mihály, Dávid Katalin, hogy a nyugatosokat és a még élő nagyokat kellene fényképeznem. Megkerestem Füst Milánt, Tamási Áront, Illyést, Kodály Zoltánt, Barcsay Jenőt. Hosszú a sor. Nagyon sokat tanultam ezektől a kitűnő szellemi emberektől éppúgy, mint a kortársaimtól, barátaimtól.
A jó riporthoz közös hullámhossz kell, érzék a másik ember rezdüléseire. A jó fotó hogyan születik? Tiszteltem, szerettem azokat, akiket fölkerestem. Beszélgetve dolgoztam, mert így közelebb kerültünk egymáshoz. Fotózás előtt mindig felkészültem. Emlékszem, Füst Milán azzal fogadott, hogy mit olvastam tőle, és elégedetlen volt, mert nem a Feleségem történetét válaszoltam. Azt is észrevettem, ha valaki fáradt volt vagy kedvetlen. Nem erőltettem, finoman elköszöntem, és egy másik alkalommal folytattuk. A művészek igazi arcát, a lényük mélyét akartam megtalálni. Az MTI csak a merev, hivatalos ikonosztázokat igényelte. A Szvjatoszlav Richter budapesti koncertjén készült nagyon emberi képet kis híján megsemmisítették, mert „szovjet művészt így nem lehet fényképezni”. Végül kollégáim mellém álltak, és a felvétel megmenekült, sőt beszámozták, ami azt jelentette, hogy archívumba kerülhetett.
Egyik legnépszerűbb felvétele azt a szikrázó pillanatot vadászta le, mikor a moszkvai filmfesztivál ünnepelt szépségei, Lollobrigida és Liz Taylor észreveszik, hogy egyforma estélyiben jelentek meg. Ehhez a trófeához a női látásmódja kellett...


Nem voltam én jobb vagy tehetségesebb a nemzetközi fotósmezőnynél, annyi előnyöm volt, hogy nőként azonnal ráéreztem: ez megrázó felismerés lesz. Liz Taylor ugyanis a nagyobb feltűnés kedvéért szándékosan késve érkezett, addigra én már túl voltam a fotózáson, amire csak néhány percet kapott minden kolléga, sorjában. Mikor kinn megláttam őt, hirtelen visszafordultam, és az őrnél bekönyörögtem magam újra a díszterembe. Így sikerült a feszült pillanatot megörökíteni. Annyi élmény, történet maradt meg az emlékezetemben! A fotózás fiatalos műfaj, én most már inkább a könyveimet írom. A mostani kiállítás az Ifjúságom története című kötet anyagából ad ízelítőt.
Sándor Mária

Ifjúságom története címmel Molnár Edit fotográfus kiállítása tekinthető meg a Vízivárosi Galériában a Kapás utca 55.-ben, május 26-tól június 22-ig.